Az ember azt hiszi, megnyerte a csatát. Hogy többé nem fogja őt lehúzni a megzabolázatlan érzelmek tömege. Eleget csábítgatták, játszottak vele éveken át, tették próbára türelmét és jellemét újra meg újra...

Egyszer olyannyira kétségbeesett az élet hullámvölgyein keresztül haladva, hogy gyengeségében elhitte nekik, amit szóltak, amit mindig is a fülébe suttogtak. Szerette volna elhinni, hogy nekik van igazuk és az élet lehet még szép és könnyű és boldog. Engedett hát nekik, odaadta magát mindenestül, múltját-jelenét-jövőjét. Odadobta az egészet, és cserébe kreált magának egy álomvilágot, megtöltve mindennel, amire vágyott. A torzsalkodó vad tömeg csillogó szemekkel kapott az emberi lélek után,  és csengő kacajjal, örömittasan tovatűnt. A szerencsétlen ember ott maradt, magányosan, kifosztva és kinevetve, megalázottan. Önmagát alázva meg.

Akkor megfogadta, ha ezt rendbehozza, soha többé nem engedi, hogy hasonló történjen vele. Elhatározása megingathatatlan volt, nemcsak dacból: a mélységben sikerült felismernie a valódi értéket, az erőt adó támaszt, a csillogó arany helyett a kőkemény acélt.

Teltek-múltak a hónapok, gyorsan elszeleltek a évek. A csata emléke gyengült, de az ember továbbra is a szeme előtt tartotta azt a bizonyos elhatározást, nem tágított volna mellőle az égadta világért sem. Az élet viszont koránt sem ilyen egyszerű. Akárhogy is viszonyulunk valamihez, döntésünktől függetlenül a kiváltó ok nem tűnik el, az érzelmi csorda továbbra is ott garázdálkodik a felszín alatt. Az emlékek fénye elhalványul, élő központjuk lassan kifakul, csak egy-egy találkozás tud gyengén pislákoló lángot gyújtani. De a láng nem ég már olyan erősen, hogy tarolni tudjon, éppen hogy csak nem merült feledésbe.

De az álmok... szörnyű bestiák! Az ember nem tudja kivédeni hatásukat, becsukni a szemét előttük, elfordítani fejét vagy elterelni a gondolatokat. Nem, akkor törnek a nyugalmára, mikor a legvédtelenebb és öntudatlanságában nem tud mást tenni, mint egyszerűen csak belecsöppeni az érzelmi kavalkádba és sodródni. Érzések, emlékek, meg nem történt és soha meg nem történő pillanatok, perzselő vágy és a sok kérdőjel. Az ember kifacsartan, lázas gondolatokkal beoltottan ébred.

Az éhes dögfalka máris gyűlik a halódó reménytelenség szagára, Újra itt kerülgeti, szívja az ember vérét s a markába nevet. Beférkőzik minden gondolatába és kárörvendőn a fülébe súgja: eddig tartott a nagy elhatározásod, haha!!!

Igen, az elhatározás nem tűnt el, de hiába faragták a legkeményebb acélból, ha az élő érzések támadásától egy szempillantás alatt megroggyan... Ott suttog halkan a kísértő hang, amely az álom folytatására hív, csábít, hogy hogy vessz el benne, az édes lehetetlen realitásban.  Mert igen, mindez realitás, létező, pulzáló erő. Csak éppen a való világban nincs helye, és a bonyodalmakat kerülendő, nem is engedünk neki helyet.

Ezeknek a vissza-visszatérő álmoknak köszönhetően az ember lassan ráébred, nem szabadulhat tőluk, hisz általuk saját maga nyilvánul meg. Álmában szétszakított lények találkoznak, de a való világban levő találkozás és egyesülés még nem érett meg. Egyéb dolguk van külön-külön, ami a csonka szerencsétlen találkozásnál sokkalta fontosabb.

Tisztában van vele, hogy erre az életére nagyobb feladatot kapott, mint hogy vágyak tombolásában égjen el. Mégsem szabadulhat az éjjelente gúzsba kötő keserédes érzśektől. Egyedüli amit tehet, és kell is tennie, hogy megtanulja kordában tartani őket. Feláldozza őket a nagyobb cél oltárán. Elvégre is ezért ember az ember: felelős az életéért és döntéseiért. Áldás csak áldozatból lehet.