Az emberi életet a természetben előforduló - természetes - folyamatok egy gócban való összpontosulásának tekinthetjük. Függetlenül attól, hogy az ember az egészség vagy a betegség állapotában van-e, mindkettő azonos jellegű, viszont ellentétes irányú természetes folyamatok megnyilvánulásának tekinthető.

A beteg elváltozások oka az antropozófus szemléletben a négy léttagozat egymásra való hatásának zavarában keresendő. Ennek megfelelően a betegség nem külső behatások, de sokkal inkább a belső egyensúly felborulásának eredménye. Az ember akkor betegszik meg, ha a szerveken és szervrendszereken belül egy-egy léttagozat (fizikai, éter, asztrál, Én-organizáció) hatása a többi rovására felerősödik ill. kiélesedik.

Amíg az ember ébren van, addig az asztráltest és az Én megfelelő módon be van kapcsolva a fizikai és éteri testbe. Azonban ha bekövetkezik az alvás, az asztrál és az Én elválnak a fizikai és étertesttől, ezzel átengedve ezeknek a szervezet életfunkciói feletti irányítást (regeneráció). Ezáltal újra azok az erők fogják erősebben kifejteni hatásukat, amik az embrionális és fiatal kori fejlődésben játszottak fontos szerepet - hiszen, ahogy azt már a bevezető írásban is említettük, az étertest energiái elsősorban a fejlődésért és növekedésért felelősek. Az élet előrehaladtával viszont az éteri energiák fokozatosan háttérbe szorulnak, és átengedik a helyüket az asztrális erők dominanciájának.

Az emberi szervezet egésze nem önmagukban zárt folyamatok összessége. Ha az lenne, nem tudna a szellemi és lelki folyamatok hordozójaként működni. Az érzékszerveken át behatoló külső hatások azáltal tudnak csak a szervezetben érzékelés formájában megnyilvánulni, hogy az ideg- és csontszubsztancia (az asztrális és Én-organizáció szervei) folyamatos mozgásban vannak.

Ha megfigyeljük az idegi impulzusok terjedésének folyamatát, láthatjuk, hogy az idegsejtek hosszú "farok"-részében, az axonban, az anyag, esetünkben a nátrium- és káliumatomok folyamatos mozgásban vannak. Ezzel egy elektromos töltést hoznak létre, amely töltés az idegsejt felszínén továbbhaladva, az idegi információ hordozójaként működik. Ha ezt a folyamatot jobban megfigyeljük, láthatjuk hogy lényegében az egyirányú széthulláshoz hasonló, már-már az élettelen, ásványi szinten végbemenő folyamatról van szó. 

További szemléletes példaként felhozhatjuk a csontszubsztanciában végbemenő folyamatokat is. Kevesen tudják azt, hogy a szilárd csontokon belül egy állandóan mozgásban levő folyamat játszódik le, az oszteoblasztok és oszteoklasztok között. Az előbbiek a csontszövet felépítéséért felelősek, kollagént és fehérjéket termelve a csont mátrixát töltik ki. Az oszteoklasztok ezzel egyidejűleg a csontszövetet lebontják és szabad kalciumot juttatnak a véráramba.

Lényegüket tekintve ezek a széthulló-folyamatok folyamatos betegség-folyamatok, amelyek az asztrális organizáció közvetlen hatása alatt állnak.  A szervezeten belüli egyensúly érdekében szükséges egy állandóan működő gyógyhatás, amely ezeket a betegség-folyamatokat kiegyenlíti. Ennek a gyógyhatásnak ad otthont a vér, és azon belül a vörös vérsejtek "hem"-je, az oxigénszállításért felelős hemoglobin-komplex vasatomja. A vas az egyedüli fém az emberi szervezeten belül, amely hajlamos a kristályosodásra. A külső fizikai természethez hasonló, szinte ásványi erőrendszert képviseli, amelyet viszont az Én organizáció folyamatosan kordában tart.

Az idegfolyamatokat tehát az asztrális test hozza létre az idegszubsztanciában, amellyel szemben a vas ásványi jellege működik, az Én organizáció szabályozása alatt. Ha a szervezetben felerősödnek azok a (széthulló) folyamatok, amelyek az idegszubsztanciát hatják át, akkor betegség állapota keletkezik. Ha képesek vagyunk ezeket olyan folyamatokkal szembeállítani, amik a külső természet hatását erősítik fel a szervezetben (vas), akkor bekövetkezhet a gyógyulás, de csak akkor, ha az Én organizáció ezeket megfelelően uralni tudja.

A betegségek mibenléte

Megfigyelhetjük, miként élesedik a tudatos, érzelmi élet, ha egy szerv megbetegszik, pl. ha egy végtag mozgatása fájdalommal jár. A mozdulatot minden esetben egy tudatos gondolat-szándék előzi meg, amelyet közvetlenül nem érzékelünk, és amely a mozdulat megtétele után elvész a tudattalanban. Maga a mozdulat  során nem keletkezik a szervben közvetlen fizikai érzet. Ezzel szemben viszont, beteg állapotban a képzet megvalósulása - a mozdulat - testi érzetekkel (fájdalommal) és az ezekből fakadó lelki hatásokkal (feszültség, szorongás) jár.

A mozdulatot megelőző gondolat-szándék az asztrális organizáció irányítása által nyilvánul meg testileg: ő az, aki a lelki szintről a fizikaira leképzi a cselekvést. Amennyiben a szervezet összességében egészséges, ezt a testi leképzést csak lelki szinten érzékeljük, ahogy fentebb is olvasható. Amennyiben viszont az asztrális organizáció "túl erősen" hatja át a fizikai testet, ez testi érzetekkel - fájdalommal - fog járni. Beteg állapotban tehát a szellemi-lelki szinten túlzott működés észlelhető, ami az éteri jellegű öngyógyító folyamatokat elnyomásával jár.

Attól függően, hogy melyik léttagozat a domináló, négy betegségtípust különböztethetünk meg:

• Szklerotikus megbetegedések: amikor a fizikai test kivonja magát az étertest szervező ereje alól, és önálló életre kel. Ez pl vesebetegségekben vagy pajzsmirigyalulműködésen nyilvánulhat meg, duzzadások, ödémák kialakulásával jár. Az ember bárminű mozgás vagy tudatos tevékenység elvégzésére gyenge. Lelki szinten pszichózisok, depresszió alakul ki.
• Tumorszerű megbetegedések: amikor az étertest elveszti a felsőbb szerveződésekkel (asztrál és Én) való kapcsolatát, alárendeltségét
• Gyulladásos megbetegedések: akkor alakulnak ki, amikor az asztráltest a normálisnál sokkal erősebben avatkozik bele a fizikai-éteri organizációkba. A lelki-tudatos szintek túlzott működésśnek a jele továbbá az idegesség, ingerlékenység, pajzsmirigytúlműködés, de a kedvetlenség, hányinger és a fájdalom is.
• Bénulás: a fizikai test nyújtja az anyagi támaszt, az étertest a folyamatos mozgásra hat, az asztráltest pedig az izomzat tónusát és erejét adja. Az Én-organizáció adja a mozgás irányára és jellegére a tudatos impulzust. Amennyiben az Én egy bizonyos szervre túl hosszan rákapcsolódik, bénulás jön létre.