Él bennem egy kép. Nagyon is élő kép, talán már inkább tudatállapot. Magam sem tudom, ébren voltam-e vagy álmomban láttam. Mindenesetre mély nyomot hagyott bennem. Különös érzések kavarognak bennem, ha néha-néha felidézem magamban...

Szűkös torony végtelennek tünő csigalépcsőjén haladok felfelé. A torony falában apró ablakokon át szűrődik be a fény. Elképzelem, hogy a lépcső végén, mint a mesében, ajtó nyílik a torony tetején elterülő tornácra. Innen eresztené le aranyló hajfonatát a királylány. Nem tudom, hány lépcsőforduló van még előttem, ahogyan azt sem tudom mi vár rám fent. Érzem viszont, valamilyen különleges élményben lesz részem. Izgalom lesz úrrá rajtam, legszivesebben repülnék, hogy mihamarabb feljussak. Vár ott rám valaki, akit már régóta ismerek... akit talán mindig is ismertem. Egy gyönyörű angyali lény, tiszta és erős.

Egyszer csak a tetőn találom magamat. Fura, de a lány, akit vártam, nincs ott. Az eszme viszont, amit képvisel annál inkább jelen van. Megtölt kívül-belül. Lélegzetelállító látvány tárul elém. A tornyomat végeláthatatlan, hajnali ködben úszó erdő veszi körül. A felkelő nap arany sugaraiban füröszti a fák koronáját. Messze a távolban egy hegyvonulat sötétlik. Szárnyra kapok, önfeledten és könnyedén suhanok a Nap felé....

Nehéz megfogalmazni, mit is éreztem. Azt tudom, hogy soha ehhez fogható szabadságélményben nem volt még részem. A pillanaton kívül semmi sem létezett, boldog voltam. Mondhatnám úgy is, hogy eggyé váltam az Istenivel. Kis földi egómból nézve viszont nehéz lenne megítélni, mi is az Isteni, így azt is hogy mi is történt akkor velem valójában. Testem ébren volt - a távolból hallottam az utca zaját, az ebek vakkantásait, lelkem viszont egy álombeli helyen varázslatos érzések között szárnyalt.

Szeretném, ha ez a motívum járná át önkifejezésemet, önkeresésemet. Mindannyiunk életében ott van az a véget nem érő csigalépcső. Elkeseredve lépegetünk felfelé a lépcsőfokokon, miközben nem érezzük, hogy haladnánk, hiszen látszólag csak mindig körbe-körbe megyünk. A pici ablakokon át ugyan jutunk egy kis fényhez, ami viszont pont arra elég, hogy lássuk hova lépünk, többre nem. Egyedüli reményünk, ha nyílt szívvel meghalljuk a fentről hívogató hangot, Isteni önvalónkat, amit viszont valljuk be, manapság egyre nehezebb, még annak is aki minderre vágyik is és keresi.

Ez az jelenés úgy hiszem arra hivatott, hogy lelki erővel töltsön fel, amikor a leginkább úgy érzem hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Azzal a megbizonyosodással tölt el, hogy mindazon nehézség amivel most kínlódok, elvezet a valódi, örök BOLDOGSÁG és SZABADSÁG országába.