Október közepe van, csodálatos vénasszonyok nyarát hozott az ősz az elmúlt egy hétre. Nagyon örülök neki, mert valamiért már augusztus második felétől búcsúztatom a nyarat, ami talán azzal hozható kapcsolatba, hogy az idei nyár számomra többé-kevésbé egy várakozás volt. Vártam, hogy a nyár elteltével végre szabadulhassak külső börtönömből, és ezzel kis teret kapjak a belső börtön felszámolására is. Így nem igazán tudtam kiélvezni a nyári heteket, feszülten, erőimet összpontosítva vártam...

Így bár már augusztusban elbúcsúztattam a nyarat, a Jóisten mégis nyári napokkal ajándékozott meg bennünket, amik még ma, október második felében is a lelkünket melengetik. Az őszi színek aranyos lüktetése napról napra halványul, a fák megválnak koronájuktól és a napsugarak is alább szálnak. Olyan apróságok ezek, amik a mindennapok sietségében és káoszában talán fel sem tűnnének, mert nincs rájuk erő meg idő sem, ezért rendre fel is ötlik bennem, hogy jogom van-e ezeket megélni és beszélni róluk? Nem igazságtalan-e a többi dolgozó, lelkét munkába ölő emberrel szemben, hogy én minden nap órákon át kint lődörgök az őszi vetés és a zöld kaszálók között? Ebből az okból kifolyólag pedig nem kellene-e önként lemondanom róla?

Minden ezoterikus meg spiritista forrásból azt hallani, hogy a csodák pedig ott vannak körülöttünk, csak nem vesszük észre őket, mert túlzottan ragaszkodunk a fejünkben élő, elképzelt és nem reális képekhez. Meg mert nehéz elhallgattatni azt az állandóan kattogó, gondolkozó, magában motyogó, aggódó, vágyakozó és akaró kis lényt magunkban, aki nem engedi hogy rajta kívül másról is szóljon az élet.

Ugyanúgy én is sokszor a körülményekre és a munkára hivatkoztam, hogy miért nincs most itt az ideje a bensőmbe figyelni. Vártam, hogy majd valaki megszabadítson minden gondomtól és az élet igazságtalanul rámosztott nehézségeitől (hahaha) és hogy eljöjjön a pillanat, amikor én is és a körülmények is megérnek és minden megvilágosul bennem. Valaki kézen fog és bevezet a csodák birodalmába...

A sok kifogásra a válasz most ez az őszi meddőnek tűnő időszak lehetne, ami rájöttem, teljesen kétoldalú. Az egyik oldalon a hova-tovább és azon belül munka kereséséről szól. Sokminden tisztáznivalóm volt és beletelt több mint egy hónapba, míg visszajutottam oda, ahonnan minden ballépés elindult. (Kicsit úgy érzem magamat, amikor 13-15 éves voltam és még minden a legnagyobb rendben volt, rajta voltam az úton. Most ide visszatértem, de már tudatosan keresve és menve utána.)

A másik oldalon viszont még a látszólagos stagnálás ellenére is áldott egy állapot, olyan mintha minden kudarcért kaptam volna cserébe egy ajándékot a belső világomból. Mert az időjárás játéka és a természet szépsége annyi csodával árasztott el, hogy bőven feltöltött, és azt is megkockáztatom, hogy új vénákat fakasztott bennem. Mégis vonakodom elfogadni, nehezemre esik átadni magamat Neki... Talán félek, hogy ha most elmerülök benne, később annál nehezebb lesz visszarázódni az Életbe és annál jobban fog fájni, ha a csodákat félre fog kellenem tenni, hétvégékre, sötét estékre? Őrlődöm, keresem az összefüggést a jelen helyzet kilátástalansága és a belső szinten folyó mély változások között. Érzem, hogy a kettő a mélyben egymásba fonódik és hogy most nagyon fontos, hogy egyik oldalon se tegyek túl sok lépést, nehogy a másik kárára váljon. Biztos vagyok benne, hogy ez a mostani időszak kulcsfontosságú az eljövendő korszak kialakítása érdekében. Megtanulni türelmesnek lenni és elvállalni azokat a néha kellemetlenebb teendőket is, amiket egy-egy napon a sors elénk állít. Mert ha majd megtanulom becsülni az élet apró dolgait, leszek arra is felkészülve, hogy elbírjam a nagyobb ajándékok súlyát és ne éljek azokkal vissza.

Hogy milyen ajándékról is van szó, talán szemléltei az alábbi írás, amit a korábban írt, Hamvas Bélához kapcsolódó írásomban egyszer már közöltem. Íme a rövid részlet, amiben az arany napok érzésvilágát adta át, és amely nagy hatást gyakorolt rám is, olyannyira, hogy amióta elolvastam, azóta vártam rájuk.

"...Aranynapoknak ezt az idõt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegõben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetõrõl a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylõ aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettõl a szendergõ lassúságtól érik meg a szõlõ, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az õszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj...

...Reggel tavasz van, délben nyár, este õsz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgybõl, olyan ez az idõ, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bõbájos melankóliába feloldaná...

...De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bõvös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsõülését. Az az arany, ami az égen és a levegõben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsõülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erõszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs. Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna. Az idén e napok aránylag késõn kezdõdtek és szokatlanul soká tartottak... "

 És hogy mi is jutott nekem mindebből?

Amikor elérkeznek az arany napok az egyes napszakok által egyszerre tapasztaljuk a tavaszt, nyárt és őszt. A reggeli felszálló ködben megcsillannak a friss napsugarak, bearanyozva a sárga, halványzöld és rőt leveleket. Gazdag és színpompás, akárcsak a Vénusz másik hava: május, a termékenység és szépség megnyilatkozása. A leveleken lecsapódó pára csilingelve csöpög le a friss avarba, melynek illata hasonlóan megmozgatja a zsigereket, mint tavasszal az ébredő természet - ahogy a rügyekfakadáskor és az első apró hajtások kibújásával beindul a fák légzése, oxigénnel pezsdítve a téli zsibadtságot. Egyszer a kora tavaszi erdőben bóklászva, mikor a délutáni fény még nagyon gyenge volt de a folyómenti vadvirágok már törtek előre, felfigyeltem arra, hogy milyen csönd van és hogy ezt sokszor nem is tudatosítjuk. Emlékszem, már gyerekkoromban nagy hatással volt rám a fák lombjának suhogása, ami forró nyári éjjeleken a nyitott ablakon át gyengéden simogatott álomba. Emlékeimben él egy kép egy magas fenyőfáról a nagymamám szomszédságában, ahogy mindig tiszteletreméltóan nyújtózkodott az ég felé. Egyszer, amikor karácsony estéjén szánkóval mentünk a mamához a friss hóesésben, annak a fenyőnek a mélyen zengő hangjában akkor és azóta is megfogalmazhatatlan, mély titkokat véltem felfedezni... Azóta nemcsak arra jöttem rá, hogy a fák leveleinek zenéje bizony egy csodálatos dolog, ami által Isten szól hozzánk, a lelkünket érintve meg, de arra is, hogy teszi ezt nemcsak a hallásunk által, hanem a szemünkön és az orrunkon keresztül is. Az élettel telítődő zöld levelek látványa és virágba borult koronájuk illata szintén a lelkünket emeli.

Ha már az illatnál tartunk - utóbbi hetekben kivirágzott a repce is, amit zöld trágyaként vetnek be - illetve vetik be vele a földeket, hogy azok ne parlagon álljanak és ki ne száradjanak. Csodálatos látvány, amit otthon nem nagyon tapasztaltam még. Repcén kívül láttam benne mustárt, hajdinát, facéliát, de kék len virágokat és szóját is. 

Azzal hogy a Nap "mozgása" az őszi napforduló után a déli félteke felé irányul, a napsugarak is alacsonyabb szögben esnek be a Földre, mintegy oldalról élénkítve fel az életet. A levegő növekvő nedvessége már napközben száll fel teljesen, könnyű aranyfátyol formájában fekszik a völgyben és a távoli dombokon. Ahogy a vidéket szemlélem, élet köszön vissza minden szögből. A repce vidáman sárgáll, illata annyira édes és élettel teli, hogy ha behunyom a szememet, azt képzelem, május van. Megértem, miért ajánlják a mézet köhögéscsillapító teába: hisz már virág korában is a tüdőt balzsamozza ez a csodálatos nektár-tenger, milyen ereje lehet neki, ha már a dolgos méhek hasában összesűrűsödött! A környező szántóföldeken minden égtájban a parasztok takarítják be a kukoricát és készítik elő a termőföldet a jövő évre. Minden rendezettnek tűnik, még az elmúlásban is az jövő évre ígérkező bőséget látni. 

Napnyugtakor sétálva teljesen más színezetet kap az egész. Ahogy körbenézel a látóhatáron: nyugaton már az ősz/tél köszönt vissza a felszántott, megdolgozott földek barna kopárságában. A lebukó napot sirató ég vörössége az elmúlás és halál érzetét kelti bennem. Kelet felől lanygos szellő fújdogál pajkosan, a közeli fenyőerdő örökké zöld körvonalai és az árokparti sás zizegése a kora esti égbolt sötétkék hátterében a nyár melengető szabadságérzetét juttatja eszembe. Dél felől pedig a friss repceföldek vidám sárgája emelkedik ki a távoli Alpok halvány vonalaiból.