Buszon ülök, dugóban rostokolunk az autópályán immár egy órája. Nem türelmetlenkedek, egyáltalán nem bánom, épp ellenkezőleg: örülök, hogy egy pillanatra kiszakadhatok a hétköznapok rohanásából, és van időm egy kicsit egyedül lenni, nézni ki az ablakon és nyugodtan elmélkedni. Ajándék.  

Pár hónappal ezelőtt, mikor még csak ismerkedtem e vidékkel, ujjongó szívvel gyönyörködtem a dombok dús zöldjében. Alföldi gyerek lévén, kicsit szokatlan volt a lankás vidék, messze hullámzó bőségével, a zöld különböző színében játszó gabonatábláival. A völgyekben apró falvak bújnak meg, mögöttük a Morva Karszthegység sötét vonulata nyújtózik titokzatosan. A nyár gazdagságát azonban mostanra fakó meztelenség váltotta fel, hideg nyirkosság telepedett a tájra. Figyelmemet újra a jelenre terelem, először csak nézelődöm, majd egyre inkább beleveszek a részletekbe.

A közeli kukoricás mentén ösvény vezet, egy fehér bundájú, nagy  kutya lépked komótosan, pár méterrel utána gazdája követi. Nyomukban riadt madárraj röppen fel a közeli bozótosból, hogy kicsit távolabb csupasz gyümölcsfák ágas-bogas koronáira telepedjen. Tekintetem követi a reptüket, csodálattal figyelem, ahogy egy-egy könnyed szárnycsapás után szinte mozdulatlanul szelik a levegőt, s  tökéletes összehangoltságukban egy pillanatra hullámalakot öltenek. A csoda részese lehettem… szívemet meleg biztonságérzet tölti be, azonban bele-beleszivárog a természet halódásának keserédes melankóliája is.

Lekli zuhanásaim és újjászületéseim világa elevenedik meg előttem, élet és halál kettőssége, az örök körforgás. Most mégsem félek, hiszen ezután valami több és jobb jön majd... Igen, csak most tudatosítom, mit is jelent a halál számomra: tudatlan, édes megpihenés a hosszú szenvedés után... fájdalom és sötétség megszűnik, helyét átveszi valami csodálatos könnyedség és túlcsorduló erő. 

(2014. december)

Photo by Anastasia Petrova on Unsplash