Vannak pillanatok az ember életében, amelyek tartalmilag valahogy sűrűbbek, jelentősebbek, mint a mindennapok. Terhes időszakokat, roppant nehézségeket követnek, vagy a legváratlanabb pillanatokban törnek be életünkbe, azt sorsszerű találkozásokkal és eseményekkel téve emlékezetessé, jövőbe mutató felismerésekkel és útmutatással indítva el az előttünk álló útszakasz megtételére.
Akár ha hosszú tél után kinyitsz egy rég elsötétített ablakot, mely az alvó szürke tájat és holt kopárságot volt hivatott elfüggönyözni a melegséget kereső szemeid elől. Hosszú idő telhet el így és te olyannyira megszokod ezt a félhomályt, hogy szinte természetesnek tűnhet… eleinte fel sem tűnhet az a rengeteg kompromisszum, amit hoznod kell. Legyintesz csak – majd megoldom! Hiszen nem változik semmi, a szoba ugyanaz marad, csak a redőnyöket húzzuk be…
…Szép lassan viszont már nehezedre esik felidézni a betűző napsugarak vidor mosolyát, ami fülledt nyári napokon oly sok bosszúságot okozott. A serkentő friss levegő lassan elhasználódott, helyette a folyamatosan terjengő illatos füst ragacsossága lepte be a falakat. Mint alpesi magaslatra felkúszván, légzésed lelassul, tüdőd ellaposodik.
fotó: Pinterest
Így telnek napjaid a börtönben, amit akkori legjobb megítélésed szerint, vagy talán csak hiú elvakultságodban húztál fel magad köré. Már fel sem tűnik, hogy a nyomasztó hangulat immár a szívedbe is belopta magát, átvette a hatalmat feletted és életed felett. Csak éled életed, napról napra egyre mélyebbre süllyedve… míg nem egy napon olyannyira eluralkodik rajtad a káosz és a kilátástalanság, hogy már a kiutat sem látod, elvesztetted minden kapcsolatodat a Fénnyel. Magányos, láthatatlan porszem vagy csupán, a hajdan volt fényes idők emléke már csak árnyékként dereng lelked legmélyén. Valóság volt mindez? Hova tűnt, ki vette el tőlem? Hova dobtam?
Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
/József Attila/
Megállsz. És csak állsz csendben, merengőn, bénult gondolataid nem engednek mozdulni. Ott állsz üresen és céltalanul, az ítélőszék előtt, hogy elszámolj cselekedeteiddel, minden egyes gondolatoddal, vágyaddal és döntéseddel, aminek köszönhetően oda jutottál, ahol most vagy. Láthatatlan bíráid kezedbe nyomják a kétkarú mérleget, és te ellenszegűlést nem türő, belső kényszertől vezérelve, keserves aprólékossággal egyenként veszed számba vélt vagy valós tulajdonodat; értéke és értéktelensége szerint a jobb vagy bal kosárba teszed. Minden egyes mozdulatod élő húst tép ki a szívedből, míg nem a fájdalom teljesen elveszi eszedet és a porba nem hullsz.
Apró és gyenge fénysugár vetül a sötét lombok közül a lábadnál heverő puha mohaszigetre. Lehajolsz, megsimogatod, mellé telepedsz és hagyod, hogy reménnyel oltsa be fájó szívedet. Megelégelve szürke mocskot, tévhiteidet és mindennemű korlátot megtörve, lassacskán ráeszmélsz a rég elfeledett ablakra, feldereng a berozsdásodott kilincs tapintása és szellő lomha tánca a pókhálós függönyel. Tudod, érzed, vesztenivalód nincs, az ismeretlentől való félelem nem állhat utadba.
A szobába langyos napfény és zsongó virágillat árad be a hosszú tél után, és te nem győzöl betelni vele. Oly váratlan és sűrű, hogy erőteljes frissessége szinte arcon csap, elbódít akár halálos méreg. Lassan átjárja minden porcikádat, a végtagokból az izmokba és zsigerekbe terjed, fokozatosan betölt minden sejtet. Rövid időre megbénítja testet-lelket, eltorlaszolja beteg gondolataid folyamát, így azok kénytelenek eddig ismeretlen talajok felé venni az irányt, új medret vályva ki maguknak. Lényed egy része kezd lassan sorvadozni, míg aztán különösebb feltűnés nélkül leválik testedről. Gyógyító méreg ez, mely új erőre serkent. Megtisztít az elhasznált erőktől, az üszkös sebeket balzsammal táplálja.
