2017 állítólag a változások, az új kezdetek éve lesz. Asztrológiailag március 20-án vette kezdetét, mint a Nap éve, amikor is majd lehetőségünk adódik nekünk, embereknek a Földön, hogy az elmúlt évek elnyűtt sorsciklusait fokozatosan lezárjuk, és a következtetéseket levonva, egy új, termékenyebb életszakaszt indítsunk útjának. Természetesen nem lehet általánosan, minden emberre vonatkozóan fogalmazni: még ha sokan is érezzük, hogy valami "nincs rendjén" vagy máshogy alakulnak a dolgok, mint azt megszoktuk, maga a változás mértéke nagyban függ az ember tudatosságától, mennyire odaadóan hajlandó a sors adta lehetőségeket megfogni, a dolgok mélyére nézni, és az akár fájdalmas felismeréseket önmagába beépítve továbblépni.
Úgy is mondhatnánk, maga az átmenet nem azonnali, és nem is a "csillagok által előidézett" passzív szerencsés helyzet; inkább egy – a felismerések általi fejlődés számára - kedvező időszak. Természetesen nem kötelez senkit sem semmire, viszont aki nyitott az ilyesmire, és nem riad vissza magától, annak úgymond lehetősége adódik, hogy az élete urává váljon és azt egy jobb jövő felé vezesse. Legalábbis így érzem én.... :-)
Személy szerint hálás vagyok az Égnek mindazért a támogatásért és sugallatért, amit ezidáig kaptam! Hajlamos vagyok én is belemagyarázni a történésekbe mindenféle, általában nekem kedvező tartalmat, napi szinten keresni a dolgok értelmét, és ezáltal a tisztánlátásomat elvesztve, okoskodva-találgatva botladozni. Viszont most azt érzem, hogy a fent írottak valahol mégiscsak igazak, valami mintha máshogy történne, maga a tisztulás sokkal intenzívebben és mélyrehatóbban folyna. Igen, benne vagyok a változásban, egy ideje, egyre mélyebben, szinte naponta fel-fellibben szemeim elől a lepel, többnyire az eddigi gondolataim/világnézetem elavultságára hívva fel a figyelmemet. Gondolatmenetek, tulajdonságok, reakciók, amiket eddig lényem részének, fájdalmasan változtathatatlannak hittem, remegnek meg létükben bennem.
Az utóbbi 3-4 évben annyi mindent tapasztaltam: megálmodtam, teremtettem, lázadtam, harcoltam, legyőzni hittem, míg le nem győzettem, megsirattam és megbántam. Úgy érzem, itt az ideje megállni és mérlegelni, hol vétettem hibát, melyik ponton hoztam elhamarkodott döntést, mi az amit csak nagyravágyásból vagy önző szándékoktól vezetve próbáltam megvalósítani. Igen, sok ballépésem volt, meggondolatlan és elhamarkodott döntések, amikkel sokszor másokat is bántottam. Néha akarva, de többnyire gyermeki meggondolatlanságból. Sokat bántottam magamat, elsősorban azzal, hogy nem álltam ki a hitem mellett, és hagytam magamat behódolni. Általában mikor rájön az ember már késő, és bánhatja, sajnálhatja illetve gyűlölheti magát. Én rendszeresen tettem ezt, anélkül, hogy a valódi "ludast" felismertem volna...
A helyzetből helyzetbe menekvés nem old meg semmit, bárhol vagy, bármily nagy is a környezetváltozás, a munkaváltozás, bármilyen messzire is megy az ember....a hibás teremtőminták ott vannak bennünk belül, lelkünk legmélyén. Amikor már nem tudsz hova menekülni önmagad és tetteid következménye elől, illetve kezded felismerni a helyzetek ismétlődő voltát, jön a kérdés, hogy nem kellene-e esetleg máshogy csinálni? ...Bármerre is indulsz, minden irányból falba ütközöl, mígnem sírva fel kell ismerned, hogy a válasz nem a fizikai síkon van... nincs kinek nekiszegezd a miérteket, nincs ki válaszolna. Üres visszhangként visszapattannak a kérdések, s ha éppen szerencséd van, mint pl. A mostani bolygóállások esetében, akkor előbb-utóbb rést ütnek megszilárdult tudatodon. Először talán csak egy ici-pici hasadék, észre sem venni, de ugye lassú víz partot mos.... elsőnek csak egy banális kérdés... talán csak képzelődsz, nem is igaz. De olyan ez mint a szúnyogcsípés: minél inkább vakarod, annál inkább viszket. A legfelső rétegek lehántva újabb sötét oldalaidat tárják fel, amiket immár nem tudsz elfedni...öngerjesztő folyamatként, megállíthatatlanul törnek fel a kérdések, az elnyomott fájdalmak. Míg a végén a legbanálisabb tevékenységek, mint pl mosogatógép bepakolása közben vagy a Wc-n is rádtörhetnek. Letaglóznak, szinte megáll a világ, MIIIIII????? - csodálkozol önmagad hülyeségén, de amint kimondod vagy felismered, maga az egész erejét veszti. Nyilván maga a felismerés, hogy az egész fos helyzetet magadnak köszönheted, eléggé kellemetlen, fájdalmas, de meg kell emberelni magadat. Meg kell tudni bocsájtani magadnak,hisz ami megtörtént azon már úgysem tudsz változtatni, viszont eldöntheted, hogy mostantól ebbe a hibába már nem akarsz esni.
Nálam olyan kijózanítóak voltak ezek az utóbbi felismerések, hogy egyik napról a másikra képes voltam blokkokat (nagyjából) feloldani. Persze az elején oda kell figyelni, nehogy ugyanabba a hibába essen az ember, viszont szerintem épp a mostani egy olyan időszak ami alatt egyszerűen valahogy könnyebb gyökeres változásokat hozni, mintha az égiek is azt akarnák, hogy végre-valahára hétágra vergődj magaddal és közelebb kerülj az általuk kínált úthoz. Hmm igen....az a bizonyos napfényes kilátás...talán már nincs is olyan messze.
Hiszem azt, hogy mindannyiunknak feladata van a Földön, mégpedig hogy minél többet tapasztalva, tanuljunk és tökéletesítsük magunkat. Sokan nem ezt csinálják, talán fogalmuk sincs erről...önhibából és/vagy külső behatások miatt, igazából lényegtelen. De bízom benne, hogy ennek a szerencsés időszaknak köszönhetően egyre többen kerülünk közelebb a válaszokhoz és a tisztább látáshoz, mígnem egyszer minden(ki) megvilágosul!
Hálás vagyok az eddigi életemért, az ajándékba kapott lehetőségekért, és a belölük leszűrt tapasztalatokért. Vannak emberek és emlékek, amik elvesztíse nagyon fáj, mert rövidebb-hosszabb időre odaadtam nekik álmaimat és reményeimet és ezáltal lényem egy részét is. Tudom, hogy minden találkozás valamire megtanítani hivatott, viszont bármennyire is a múlté már a rövid közös sorsszelet, valamit elvittek belőlem, és ez a hiányzó részem olykor-olykor nagyon tud fájni.
A legfontosabb amire az utóbbi évben rájöttem, az az, hogy meg kell tanulni lemondani dolgokról, feláldozni önző kicsinyes, néhol ösztönszerű vágyainkat a "felsőbb cél" érdekében. Meg kell tanulni értékelni azokat az embereket, akiket a sors mellénk rendelt és elengedni azokat, akik még ha fel is kavarnak, de erre az életre nem jelölte őket útitársunkká az élet. Talán mert mellettük nem tudnánk elérni azt amit el kell, ami mindennél fontosabb.
