Immáron 6 hónapja vagyok Németországban. Nagy szó, mivel egy évvel ezelőtt még nagyon távolinak tűnt az egész, sok akadályozó erőt kellett legyűrnöm magamban ahhoz, hogy a régi álmok meg is valósuljanak. Nagy elhatározás, ezenfelül sok munka és kitartás kell hozzá, az tuti.
Fő hajtóerőm talán mindig is is az otthoni közegből való kikerülés volt, a butaság és káosztól való minél messzebb jutás. Maga Németország pedig már nagyon régóta a szívem csücske, gyerekkori és tinikori ittléteimnek szép emléke húzott mindig is ide: képzeletemben mindig a nyugalom, felszabadultság, rend helyszíne és megtestesítője volt. Emlékezetemben él egy képeslap, amit kisiskolás koromban kaphattunk a németországban élő nagybátyám anyósáéktól, egy kedves, szívélyes öreg házaspártól. A képeslapot nagyon sokáig könyvjelzőként használtam, míg olyannyira el nem rongyolódott, hogy végül szétesett. Egy mesebeli alpesi tájat ábrázolt: virágszőnyeges friss legelőt, tehenekkel vagy birkákkal, hűvös fenyőerdővel övezve, a háttérben rikítóan kék ég. Akkor még persze nem a német emberek, mentalitásuk és gondolkodásuk vonzott, mint inkább az a hangulat, a tájak szépsége, mely mesebeli kalandozásokra csábította fantáziámat.
Amikor is egy 2014-es Münchenben tett látogatásunk után elhatároztuk, hogy ide egyszer vissza szeretnénk jönni, még nem sejtettük, hogy kezdeti fellángolásunk az egyedüli megszabadulást és fény felé haladást jelentő úttá válik számunkra. Az otthoni közeg egyre fullasztóbban telepedett ránk, a napi történések és kontaktusok értéküket kezdték veszteni, mindkettőnk elképzelései pedig már sokban különbözött az aktuális köztudattól. Az én részemről sokat dobtak az ügyön sorozatos munkahelyi csalódásaim és téves elképzeléseim is, amiket felismerve már szinte menekültem el az országból....
Egy év távlatából visszagondolva, ezt sem tudom bánni, mert minden eddig tett lépésem valamiképpen hozzájárult ahhoz az Énhez, aki itt és most vagyok, és nem tudok egyebet, mint azzal a klisével élni, hogy csak nehézségek, küzdelmek és összetörések árán fejlődik és jut előbbre az ember, ami rohadtul szar meló, de mindezek nélkül semmi az égadta világon nem fog történni.
A bűntudattal, önemésztéssel és béka-segge-alatt-levéssel eltelt hónapok után végre el tudom engedni az elmúlt 2 évemet, és tiszta lappal indulhatok, még akkor is, ha jelenleg sem a legegyszerűbb a helyzetem a munkahelyemen... Néha az az érzésem, hogy csöbörből vödörbe jutok, amikor is egyik helyről a másikra menekülök és néha azt gyanítom, hogy az égadta világon semmit nem változtam, és folyamatosan ugyanazokat a "trapaszokat" élem át. De még ha úgy is látszik a külső szemlélő számára, hogy nem bírok megmaradni a seggemen vagy nagyon szerencsétlen vagyok, valójában minden eddig helyemen szembesítve voltam egy-egy sötét, kidolgozatlan oldalammal. Terítéken volt már eddig a hiúságom, feltűnési késztetésem és mások fölé emelkedési vágyam, a mindig másokat hibáztató önző valóm, a jelenlegi helyzetemben pedig kishitűségemet kell leküzdenem és megtanulni az önmagam mellett való kiállás.
Hónapokig azt hittem, hogy nem vagyok elég jó, sőt alacsonyabb rendű vagyok az itteni emberekhez képest, csak azért mert egy kevésbé fejlett és korrekt országból jövök. Azt hittem, engem nem szeretnek, minden lépésemet megkérdőjelezik és csak a nyelvi különbözőségek miatt nem tudok a társalgások részese lenni (még mindig eléggé gyér a bajor szövegértelmezési képességem, németül meg ugyebár csak kivételes esetben beszélnek, haha!).
Hat hónap után sikerült felismernem, hogy az elvállalt munka nem érdekel különösebb képpen, még annyira sem mint a betegekkel való munka és kommunikáció. Eddig mindig azt vártam, hogy majd betanulok, és minden jobb lesz, az intenzív betanítás viszont hónapokig húzódott; és annak ellenére, hogy már eléggé képben vagyok és önállóan is tudnám csinálni, én mégsem éreztem ez idő alatt motivációt arra, hogy a munkafolyamat felett lassan átvegyem az irányítást (elvileg mint felelős gyógyszerész egy részlegért felelnék)...sőt szívem szerint a többiekre hagyok mindent, hisz ők úgy is szívesebben csinálják mint a "kiszolgálást". Lehet ebből is fakadnak a kimondatlan ellentétek, a negatív energia és elutasítás amit a kollégák felől érzékeltem az utóbbi időben... Áltattam magamat hogy minden jó lesz, és képes vagyok elvégezni a munkát még akkor is, ha lehet hogy nem is érdekel. A "függetlenül attól, hogy érdekel-e vagy sem, a munkát el kell végeznem" -elvet vallottam eddig is, amire persze rá is fáztam, ezért is készültem ki minden eddigi munkahelyemen az első pár hónap álomvilág után. Most jövök rá, hogy mennyire fontos is valójában, hogy a kenyérkereső tevékenység, amit az ember napi szinten végez, legalább egy picit elősegítse a személyes célok előrehaladását. Ne már munka befejeztével, az önfeladás 8-9 órája után kelljen még az embernek a hivatását és életének értelmét ápolnia és céljai után futnia... Persze tudom, hogy sokaknak ez nem adatik meg, mert pl. Ilyen a rendszer, nincs más munka és valamiből élni, családot eltartani kell... Mindenki eldönteheti magában, hogy mennyire elégedett a helyzetével, az mennyire szolgálja a saját javát, milyen mértékben támogatja személyes fejlődésében.
Ezen felismerések után lassan körvonalazódik bennem a döntés, hogy ideje levetkeznem magamról azokat a feladatokat, amiket önként de nem szívből vállaltam fel, kompromisszumként a lelkem békéjét kockára téve. Ideje a pozitív környezet megteremtésére koncentrálni, hogy azok a bizonyos jövőbeni tervek egyszer majd életre is tudjanak kelni, és ne csak két fáradt munkanap közötti ábrándok legyenek.
