Az utóbbi időben egyre gyakrabban merült fel a kérdés bennem: nem viszem-e kicsit túlzásba az elmélkedést? Mármint, elmélkedni eddig is sokat elmélkedtem, de így a blog felületén, nyilvánosan mégiscsak más. Írni írtam eddig is (itt-ott naplót, évekig rendszeresen levél-vallomásokat), de mindig csak inkább magamnak. Mostanra viszont lelkem tartalmának érettebb része eléggé kikívánzott, és úgy gondoltam, az otthon maradottak, barátok számára mégiscsak érdekes lehet, így hát részben a velük való kapcsolatot fenntartandó, részben pedig a személyes eredmények, észrevételek átadására is hivatott ez a blog.

Nyilván én is élem a magam életét, dolgozom, igyekszem ellátni a kis háztartásunkat, pihenek-eszem-alszom, a jövőt tervezem... de mivel nincs kivel ki- és összejárnom, nem shoppolok, nincs TV-m stb, ezért elég sokat olvasok is, barangolok, és hát ezzel ugye együtt jár az elmélkedés is. Nyugdíjas életet élek és nyomi vagyok, ahogy a húgom mondaná. Viszont ennek ellenére sem hiszem, hogy stagnálnék és az életem egy szemétrevaló önostorozás lenne csak, sőt bármennyire is "nyomi" vagyok, egyre gazdagabbnak érzem magamat a belső világom szempontjából, illetve egyre inkább képes vagyok magamat másoktól függetleníteni.

Mostanában Hamvas Bélát olvasok, egyszerre több könyvet is, főleg filozófia - a társadalom és a hagyomány, az egyén és közösség kapcsolata témában. Valahogy most megütötte a hangot nálam, tekintve hogy engem is foglalkoztatnak ezek témák, illetve az életem maga is ebben a vágányban halad jelenleg. Rájöttem, Hamvas Béla valóban a 20. század legnagyobb gondolkodói és írói közé tartozik, ha nem világirodalmi szinten. Őrületes igazságokat mond ki, amiken néha nagyot nevetek mert annyira egyszerűen és tömören adja át a lényeget, egy teljesen eltérő szempontból, tisztán és lecsupaszítva.

Élete nagy részét visszavonultan, mellőzötten, a meg nem értett zseni láthatatlanságában töltötte, így tudta keserves nehézségek és önmagával folytatott harcok és a külvilág kizárása által elérni azt a szintet (mentálisat, spirituálisat, általános műveltséget, kultúrismeretet), azt a magasságot, ahonnan már mindent tisztán tudott látni, és ahonnan a színtiszta tudást le tudta hozni nekünk írásaiban.

                                                                          Karrierre készülvén......

                                                   ....karrierről lemondva. http://www.hamvasbela.hu/

Hamvast megérteni roppant nehéz. Jópár éve próbálkozom már vele, nagyon régóta rajta volt már a "to do" listámon, valahol Szepes Mária és Rudolf Steiner között. Volt idő, amikor Szepes Máriát sem értettem. De lám, a sok gondolkodás, fejlődés, olvasásnak köszönhetően lassacskán ezen is túllépek. Talán ennek is el kellett jönnie az idejének. Mármint megérni arra, amit át akart adni.

Az ember fiatal korában hasonlatos egy vulkánhoz: tele van ideákkal, elképzelésekkel, teremtőerővel és megnyilvánulási vággyal. Ezek az erők kezdetleges, kiforratlan állapotukban magát az embert, a jellemet jelentik ("az ember sorsa jelleme").  Rendre meg akar nyilvánulni, de ereje még vad és kontrolálatlan, váratlanul tör ki, akár az izzó láva, amely nagy hevességben letarol és eléget mindent maga körül. Egyre tör előre, mígnem a külvilág tényezői, a szél, eső, folyó víz és a viszonylag nagy hőmérsékletkülönbség előbb-utóbb megálljt nem parancsol neki. Először csak a felszín kezd el keményedni - mozgása fokozatosan lassul - míg egy idő után teljesen keménnyé és mozdulatlanná válik.

Ez lehetne egy hasonlat az ember fejlődésére, ahogy tapasztalatokat gyűjt, körvonalazódik, csiszolódik a jelleme. Ez az élet természetes velejárója, de ugyanakkor fontos és veszélyes folyamat is, hiszen nem mindegy: milyen mértékben tudjuk megtartani lelkünk plasztikusságát, illetve mennyire vagyunk képesek a megszilárdulás folyamatát tovább vinni, a kőzetet csiszolni, faragni, tisztítani a szennyeződésektől. Igen, a feladat nem kevesebb, mint a tüzes plazmakeveréket hűvös, de tiszta és könnyed kristállyá szublimálni. Az elhasználódott részektől, idejétmúlt eszméktől megszabadulni; egyre karcsúbbá, könnyedebbé, átlátszóbbá válni.

Ebben a folyamatban találtam magamat én is, aminek egyrészt örülök, másrészt csomó munka. Viszont azáltal, hogy tisztul a kép, tudnak belépni hasonló minőségű, tudatállapotú dolgok, események, emberek, gondolatok is az életembe.

Múlt héten találkoztam egy férfival a patikában, aki egy csomó fura szert rendelt, homeopatimokat, Wala gyógyszereket (antropozófia- amivel magam is eléggé intenzíven foglalkozom, de erről később bővebben), amiért is felkeltette az érdeklődésemet  és rákérdeztem, ki ajánlotta neki, honnan szerezte ezeket? Kiderült, hogy visszavonult természetgyógyász, leukémiában szenved és jelenleg is a kollégái segítik a gyógyulását. Beszédbe elegyedtünk, többek között arról, hogy engem is érdekel a téma, az alternatív gyógymódok tágabb fogalma. Antropozófia, homeopátia, asztromedicína és a többi. Ajánlotta egy közösség weboldalát (www.natura-naturans.de) amihez foghatóval eddig még nem találkoztam, ami magában egyesíti mindazon irányzatokat, amik eddig az utamba kerültek és amikben értelmet és követendő irányt véltem felfedezni, viszont amiket eddig nem tudtam magamban egyesíteni és így inkább csak zűrzavart okoztak.

Ez a találkozás mutatott egy új irányt, apró reményt az utóbbi hetek elkeseredettségében. Filozófiájuk, írásaik, képzéseik sokszínűsége magával ragadott, és a munkabeli szenvedéseim és útkeresésem ez által talán mintha kicsit enyhült volna. Az a belső hívő hang, ami talán mindig is ott szólt halkan a lelkem mélyén, de a tavalyi nyár folyamán már kétségségbeesetten, a létéért könyörgött... mostanra újra éledezik, erősödik, megnyugvással és boldogsággal töltve el szívemet. Persze szó sincs arról hogy hipp-hopp a nirvánában találtam volna magamat, egyszerűen csak mintha szépen lassan mégiscsak csiszolódna az a kőzet, és itt-ott mintha már meg-megcsillanna a fény a belső rejtett kristályomon.

Ízelítőnek itt egy írás Hamvas Bélától, ami számomra a mostani időszakot jellemzi. Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki érti... és aki ért engemet.

ARANYNAPOK

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendõben visszatér az idõ, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esõktõl újra nedves és puha. A levelekrõl a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az idõt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegõben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetõrõl a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylõ aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettõl a szendergõ lassúságtól érik meg a szõlõ, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az õszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Mikor a nyárvégi esõs idõ szûnik, az ég kitisztul és az idõre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szõlõtõkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szõlõskertek Királynõje is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom. Reggel tavasz van, délben nyár, este õsz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgybõl, olyan ez az idõ, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bõbájos melankóliába feloldaná.

Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelõ lóherét leszedjem, mintha május vége lenne. De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bõvös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsõülését. Az az arany, ami az égen és a levegõben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsõülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erõszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs. Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna. Az idén e napok aránylag késõn kezdõdtek és szokatlanul soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdõk fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyõ nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdõben, s amikor hazatértem, a szõlõskertek alatt nyíló levendulát találtam.

Amit elmondok, személyes. Elsõ pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetõsége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idõ, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezõn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyrõl úgy éreztem, hogy jó, ha errõl más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.

Koradélután kezdõdött, odafenn a fenyõk alatt. Õszi kikerics nyílott a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva, boldogan. Eltûnõdtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hõs. Ezekben az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban éltem.

Mikor az erdõbõl lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett õsz és június. A szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentõsége, ami a nyilvánosság elõtt történt. Mi ezt az agonális életrendet a görögöktõl teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság elõtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsõség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban? Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások elõtt kedvezõ színben feltûnni.

Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építómõvész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettõ elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.

A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögbõl s a miénkbõl hiányzik. Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet egyszerûen komolytalan.

A füves domb oldalából gömbölyõ szikla bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebembõl somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntõ perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerûen azért, mert ez a gazdagabb. A több. Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idõ múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni.

A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.

Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség, amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a közönségességig, sõt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerûsíteni, azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt. Az elsõ: az emberismeretet minden lehetõ módon, még kellemetlenségek árán is  fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretbõl fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik egymást komolyan, akik egymást ismerik. A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idõ khiméra-lényével szembeszállni. A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis elõnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.

Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekrõl és a lehetõségekrõl tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám határain túl élõ eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerûséget illeti, tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban, õszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem õszinte érdeklõdésem körét megváltoztatni nem állt módomban. Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen.

Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette. Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerû, korszerû, népszerû; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerûn nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élõ szellemiségre kiterjedõ kapcsolatot, amelybõl termékeny közösség keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemû emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna. Röviden tehát: ahol élni számomra kedvezõ lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak.

Az, hogy ez miért történt: koromat megelõztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felõl nem mondhat kifogástalan véleményt. Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Késõbb, amikor a becsvágyról, késõn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan elõnyök iránt szemem egyszerre kinyilt.

Ez volt az az idõ, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelõre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptõl! Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véléménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt.

Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetõt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.

Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, idõszerûtlen, népszerûtlen, stílszerûtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelõsségekért a felelõsség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.

Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitõl annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyzõ a sikerért a nyilvánosság elõtt, aki szerepérõl nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és nézõ lettem. De nem a verseny nézõje.

Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnõtt. A versenyen aratható gyõzelem lehetõségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre. A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklõdésem köre egészen más.

A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevõ s a magányos mûvész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság elõtt játszott szerep hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költõknek, gondolkodóknak, élvezõknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikbõl van valami, számomra tökéletes.

Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejérõl nekem is vannak tapasztalataim. Szörnyõ, amikor ég, de még szörnyõbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erõszakos kísérlet vége csak kedélybetegség. De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság elõtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten elõtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani.

A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten elõtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség elõtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség elõtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.

Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a kertekbõl régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor eszembe jutott és tûnõdtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában tündöklõ hegycsúcs, a langyos erdõ, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését kereste.