„Otthon“ vagyok. Szobát cseréltem az öcsémmel, így most a hugi lett a szobatársam. Este van, egyedül ülök az idegen szobában, tokajit kortyolgatok. Idegen  minden: a szoba, a környezet, még a tárgyak is, amiket valaha használtam. Az igazság az, hogy az én otthonom már egy ideje máshol van, mással. Ott jó az atmoszféra, biztonságot és meleget sugárzó. Ott tudok fejlődni, mert jól érzem magamat és ösztönzőleg hat rám a környezet.

Most viszont megbénultam. Magányosnak érzem magamat. Zavaró dolgok törnek be a tudatomba. Nehézségek, szenvedés, betegség. Magával ragadja gondolataimat, hiszen mindez zavar, bánt...segíteni szeretnék. Talán túlságosan is beleéltem magamat a nyomorúságos helyzetbe, talán túlontúl szörnyűnek fogtam fel  és hagytam hogy elrabolja az erőmet. Most itt vagyok egyedül, lelkemben tátongó űrrel, a másik hiányával és az otthon melege utáni vággyal. Kis káosz uralja lelkem, szomjasan ficánkol. Italba menekül, finomságok bódító illata lengi csábítóan körül.

Ki vagyok én? Meddig ér az Én és hol kezdődik a mások élete iránti felelősség? Úgy érzem, egyre világosabb a kép, egyre inkább értem, mi is folyik itt. Gyorsan-gyorsan, tenni!- súgja lelkiismeretem. Kerítsünk valakit, aki tud segíteni...segíteni megállítani a halál felé robogó kis életet. Haló, egy erős és egész emberre ven szükség ...létezik ilyen egyáltalán? Mardos a félelem. Hogy rajtam múlik minden, magamra maradtam, csak én segíthetek. De még nem jött el az ideje. Még nagyon nem, sok a dolgom. Nagy a tét, és sok-sok energiát igényel. Még nem tartok ott. Olyan, mintha a személyes fejlődésemért véráldozatot kellene bemutatnom. Ki tudja mi lesz a vége, talán ez már maga a vég? Nem lenne szabad hagynom, hogy megbénítson.

Ez lenne a Mars a családban? Fél évig. Hát nem kellemes az tuti. Fullasztó halálszagot érzek. Áll a levegő. Menekülnék. Áááááááááááááááááá. Legyen már vége!!!