Hivatalosan kijelenthetem: beköszöntött az idei kos-agybajom! Azért mondom így, mert a tavaly ilyenkor már nagyban folyt az a pár hónapot felölelő durva időszak, amikor olyan mélyre jutottam, hogy még azt is megengedtem, hogy begyógyszerezzenek...És lám, újra itt van. :D Kicsit úgy tekintek rá, mintha nem is én tehetnék róla, egyszerűen csak a természetemből fakadóan alakulnának így a dolgok... Talán majd ráébredek, hogy jó hülye vagyok, amiért a bolygók állására kenek minden mocskot, amivel nem vagyok hajlandó foglalkozni- mert így kényelmesebb. Kérdem én, most az, hogy valaki kielemezte a horoszkópomat, az előnyömre vált, vagy egy újabb szuper eszközt adott a kezembe, amivel visszaélhetek??? Mielőtt eszembe jutna megbánni a horoszkópelemzést, felmerült bennem, hogy nem is az a baj, hogy visszaéltem vele, hanem hogy bárkivel, bármivel azt csinálom, ami az utamba kerül. Legyen az partner, barát, függőség, partik....mindent csupán arra használok, hogy kevésbé érezzem magamat elveszettnek ebben a világban. Igazából eddig még soha semmit nem csináltam saját erőmből, mindig másokba kapaszkodtam. Mikor adtam fel végleg ezt a képességemet, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy újra el lehet sajátítani! A saját uram akarok lenni végre!
Bevallom, kicsit elvakít a harag, kicsit utálok mindenkit, pedig csakis én tehetek arról, ha függővé váltam. Senki nem kényszerít, mindig én választottam meg a többiekhez való viszonyomat, esetünkben a függést. Nem a kapcsolatok vagy helyzetek szorulnak változtatásra, hanem a mód amiként bennem levetülnek, ahogy én megélem őket. Mit érne, ha most a dühtől elvakítva, mindenből kiszakítva magamat elmenekülnék, egyedül az ismeretlenbe? A helyzetek előbb-utóbb megismétlődnének és lehet hogy még szerencsétlenebbül. Nem, itt kell maradnom és szembenézni a magánnyal és a mocsokkal, amit csináltam. És megmutatni magamnak, hogy egyedül is meg tudok állni a lábamon, még akkor is, ha a párom le se szar. Az egyetlen ember, akire mindig számíthattam, teljesen elvesztette a hitét bennem. Állítása szerint még kevésbé tisztel mint embert és mint nőt is, nem tud rám felnézni és ezek után még kevesebb figyemet és törődést fogok kapni tőle. Akkor a kérdés, mi a francnak maradunk együtt? Azért, hogy a közöttünk lévő űrön élvezkedjünk? Nem hiszem, hogy neki még érdeke, hogy megvárja, vajon jelen helyzet fejlődésre késztet-e, vagy sem. És őszintén szólva nekem is elegem van abból, hogy miatta, a szeretete miatt csináljak bármit is. Ha pedig a magam ura akarok lenni, akkor felesleges megosztanom vele a dolgaimat, mert fennál a veszély, hogy megint tőle fogom várni a megoldást. Akkor meg minek együtt maradni? Minek egyáltalán partner? Hogy függők legyünk egymástól?? Létezik normális kapcsolat egyáltalán, amikor a felek nem használják ki kölcsönösen egymást??....
Igazából van valami kéjes érzés ebben a magamramaradottságban. Tavaly is olyan jó volt az a két hét, míg egyedül voltam itthon, bezárva a tanulnivalóval, pihenésképpen pedig félrelépéseim és hibáim mocsarában kéjeleghettem. Pont akkor annyira erősnek éreztem magamat, amiért csak önmagamra számíthattam. Tegnap már hasonló érzés érintett meg. Milyen jó is lenne így élni mindig, mindenkitől függetlenül.... Mi a francért nem tudom mindig így érezni magamat, miért kell önként feláldoznom magamat? Jó is, hogy ignorál a párom, így legalább ki tudja meddig, egyedül maradhatok, gyakorolhatom az önállóságot....
