Amikor két hónapja elvesztettem a macskámat, valami megszakadt bennem... Talán helyénvalóbb ha macska helyett gyermeket írok. Mert az volt, akár mennyire is szánalmas, hogy egy állatot tekintek (tekintettem) gyerekemnek. Esetemben nem csak arról szól, hogy egy nő lelkiekben megérik az anya szerepére és elkezd vágyakozni a gyermek után. Az is. De főleg arról, hogy személyes fejlődésemben eljutottam arra a pontra, amikor már szinte teljesen leváltam az engem körül vévö emberekröl. A kapcsolatok megmaradtak, de én már csak a messzeségböl, néha-néha veszek részt bennük. Bevalom, megkönnyebbültem. Mintha mindig is ez lett volna a cél: egyedül maradni…

Hosszú út vezetett idáig. Soha nem volt jó sehol és igazából senkivel sem. De jól tudok alkalmazkodni… megoldottam. Aztán így alakult, véletlenül vagy szándékosan…talán mindkettö. Így hozta a sors. Aki számított, messze volt, vagy mire útjaink végre kereztezték volna egymást, ö is tovább ment. Sokat szenvedtem az miatt, hogy nincsen igaz barátom, aki megértene és nem csak a távolból néz rám és (szeretettel) tolerál. Azoknak, akik ezt teszik nagyon hálás vagyok. Ajándékként kaptam öket magam mellé. Ök azok, akik az elejétöl fogva enyhítették a kívülálló-érzésemet. Mert hogy kívülálló vagyok és voltam mindig is, immáron világos a számomra és már nem is igyekszem szépíteni…  De ha nem lennének ezek az emberek akik bíznak bennem és meghallgatnak, még ha nem is értenek… biztos vagyok benne, hogy sokkal nehezebb lett volna az életem.

Így is, nagyon sokat szenvedtem ezidáig, és persze tisztában vagyok azzal is, hogy csakis azért mert "túl sokat agyalok". Keserves volt az egész út, a fejlödés, ami eljuttatott arra a pontra ahol ma vagyok. Amikor már nemet tudok mondani a kollektív mintáknak, a közvélemény befolyásolásának vagy akár minek, ami nem belülröl-felülröl jön, hanem kívülröl próbálja rámeröszakolni magát.

Elindult a folyamat, a kegyelem, amikor lassan de véglegesen kezdenek elhalni a régóta fojtogató lelki indák. Csend lesz. Lélegzem. Kinyújtózom. És érzek. Látok. Látom.

Látok mindent, ami eddig volt. Látom az egészet, amint érvényét veszti. Kezdve a beteljesületlen szerelmekkel, akik a mai napig kísértenek, álmaimban újra és újra szétszaggatják a lelkemet. Szerettem volna odaadni magamat, szerettem volna megélni azt ami bennem van. De tudtam hogy erre nincs idö, nem ezért vagyok itt, hanem fokkal fontosabb feladatom van. És hogy ezek az emberek nem bírnának el. Az egyetlen ember, aki valamennyire is meg tud közelíteni és bírja tartani az iramot, az már mellettem van. És ez a legtöbb, amit akarhatok. Románcra és álmodozásra itt nincs idö.  Így hát hallgattam a belsö hangra és a mai napig fegyelmezem magamat, mert tudom, hogy az nem a valóság, ami csábít.

Aztán ott van a munkában, a munkatársak közé való beolvadás. Nem tagadom, sokszor elbasztam és aztán meg másokat okoltam. De talán nem is baj hogy így történt. Mert a sok kudarc után végül is el kellett gondolkoznom, hogy talán mindig is voltak olyanok, akiknek ez egyszerüen nem ment, és valahogy biztosan meg lehet tanulni együtt élni ezzel az érzéssel is. És megpróbáltam. És rájöttem, hogy a hiba nem bennük van, a mindenkiben. De bennem sincs hiba, egyszerüen csak különbözöek vagyunk. Ezt a másságot viszont már nem látom patológikusnak, sokkal inkább egy természetes jelenségnek. De sajnos egyre ritkább is, mert bizony nem egyszerü vele együtt élni, és sok ember inkább vállalja a megtörést, mint a magányt. 

Most, így távol a hazától, barátok és ismerösök nélkül, elmondhatom, hogy: végre jó! A legfontosabb személyek itt vannak velem: Rudolf Steiner, Hamvas Béla és Márai Sándor, s itt-ott bekukucskál Fekete István is a természetröl szóló kedves töréneteivel, meg persze a kicsi fiú, a Móki, aki legalább annyire szeretett a természetben, mint én. A csoport koránt sem zártkörü, bárkit szívesen látok, illetve szívesen ismerkedem. Az egy másik dolog, hogy egyre kevesebb ember tud már érdekelni, de ezt ne vegye senki sem sértésnek - mint mondtam ez egy természetes jelenség.

Már nem fáj semmi, mert tudom hogy mindennek megvan a maga rendje és ideje. Hálás vagyok a mindennapi feladatokért és kihívásokért és ha akarom, képes vagyok látni minden nehézség rendeltetését, a nagy mindenségben játszott szerepén keresztül szépségét is. Szeretem a magányt, a legbiztonságosabb érzés a világon. Csönd, megnyugvás, szabadság.

És az élet megy tovább, és sok a feladat, alig bírom számon tartani… Hamarosan újra jelentkezem, hogy közelebbröl megismertessem az antropozófiát. :)