Besült a blogírásom. Mit mondjak, így vagyok mindennel. Persze ezzel is csak ki akarom magamat vonni a felelősség alól: én már csak ilyen vagyok. Valóban, nehezemre esik valaminek időt és kitartó munkát szentelnem, viszont már egy ideje sejtem, hogy a napló/blogírás különösen jó hatással lenne rám. Az, hogy mindezek fényében mégsem írtam, újabb belső vívódásokat szült csak bennem. Az igazság az, hogy az utóbbi időben viszonylag gyakran írok naplót, mert eléggé intenzíven kínzom magamat. Szükségem van arra, hogy átrágjam és a megfelelő helyre elraktározzam magamban a gyötrő gondolatokat, viszont néhány esetben pont a blog, úgy érzem nem épp a legmegfelelőbb erre. Sokminden pont azért marad bennem és működik fékezetlenül, mert csak rám tartozik, azaz épp hogy nem szeretném kiteregetni. A titkos álmaimról, vágyódásaimról van szó, melyek számomra fontosak és értékesek. Még ha a mindennapokban nem is testesülnek meg, meghatározó szerepük van a hangulatom alakulásában, egyes eseményekhez való hozzáállásomban. Nemtudom mennyire érthető ez. A lényeg, hogy vannak olyan dolgok, amik senkire sem tartoznak. Az utóbbi hetekben ezek a dolgok nagyon is hogy előtérbe kerültek...

„Mert a determináció ott végződik, ahol a mágia kezdődik. A determináció a létrejött okozatok világára vonatkozik. A mágia a láthatatlan okokat befolyásolja, az okok természetét változtatja meg, amelyekből az okozatok erednek. A mágia képes rá, hogy az ember nemcsak nemzőerejével, hanem intellektusával is teremtsen. Az ideák világából életet hívjon létre, életet formáljon, amely  megjelenik, fizikai realitássá lesz, sőt döntően átalakítja sorsunkat.“ (Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája) Ez a gondolat jutott eszembe, amint éppen elgondolkoztam a horoszkópomon. Karmikus hátralék törlesztése... Mi a karma, mi az amit a csillagok szabtak ki ránk? Vagy valójában nincs is ilyen, és ezzel is csak azt szeretném elérni hogy bizonyos események az életemben ne az én felelősségem alá essenek? Azért szenvedek el valamit, mert „ez a sorsom“, vagy azzal hogy ráfogom: ennek így kell lennie, mondok le a változás lehetőségéről? Azzal determinálom a „sorsomat“, hogy hiszek a determinációban, a sors megváltoztathatatlanságában?... Mennyi kérdés. Van-e egyáltalán értelme keresni a racionális megfejtést?

A válasz nem titok, csak nem akarom hallani. Ha hallok, tenni nem akarok. De olyan ritka mostanában az elmélyült/magasztos pillanat. Inkább a pokol az, ami csábít. A könnyebb út, a felejtés. Ahogy rámtelepszik bénító, sötét leplével befedve elmémet. Szinte lehetetlen szabadulni tőle. Valóban emberfeletti erőt igényel: hogy utat engedjünk a bennünk lakó angyalnak, hadd harcoljon ő. Az a baj, hogy időről-időre megkörnyékez a csábítás, pont olyankor mikor elgyengülök...és az egész kezdődik elölről.

Mi is ez a nehéz sötét lepel? Büntudat, önutálat, önsajnálat, kétségbeeség, lustaság, mindez külön-külön, valamint másodlagosan egymásból fakadva, egymást táplálva. Ha belegondolunk, valóban lehetetlennek tűnik szabadulni tőle. Valamikor jobb, máskor teljesen a hatalmába kerít. Ki vagyok szolgáltatva az asztrálvilág démonainak. Itt az ideje felvennem a harcot ellenük! Folyt. köv.