Új év vette kezdetét, ami számomra rendkívül fontos, hiszen elképzeléseim szerint idén válok végre teljesen független felnőtté. Amikor már nem fogok a szüleim anyagi támogatására SEM szorulni. Amikor nem kell otthon lennem egy hetet, csak azért mert ünnepek vannak. Igazából, ha jobban belegondolok, most sem kényszerít senki, hogy milyen hosszan legyek otthon, mégis meg van kötve a kezem. Bűntudat fonalával, mert elviszem otthonról a pénzt. Rossz érzés szorongat, mert másokra szorulok, mikor el kell vinni engem a cuccaimmal együtt az állomásra. Úgy tekintek a családomra, mint ismerős idegenekre, lakótársakra, akikkel adok-kapok alapú együttélést folytatok. A karácsonyi otthonlétem végefelé már minden erőmet össze kellett szednem, hogy uralkodni tudjak magamon. Nemtudom, ez természetes-e hogy egy idö után a falra tudnék mászni tőlük, vagy hibát követek el és figyelnem kellene rá. Hiszen nem akarnak nekem szándékosan keresztbe tenni. Egyszerűen csak nem értenek, én pedig egyre jobban távolodom tőlük. Zavarnak a hibáik, mert a saját hiányosságaimra hívják fel a figyelmet. Látom mennyire sötétek, mert minden FÉNY (Krisztusi eszme, Isten...kinek mi tetszik) nélkül sodródnak lelkük hullámai közt. Árasztják magukból a negativizmust. Panaszos hanglejtés, düh, nem megértés, vád, siránkozás...szánalmasak. Nem rossz értelemben, őket minősítve. Úgy általánosságban. Hova süllyedt az emberi faj? Hogy belső sötét világunknak kiszolgáltatva éljük mindennapjainkat...mert a mindennepokon kívül semmi nem létezik. Nincs már lélek, nincs hit, nincs erő. Erőszak az van....Az emberek annyira átlátszóak. Egyre inkább látom, mit miért is csinálnak, miért olyanok amilyenek és miért történnek velük bizonyos dolgok. De vádolhatom-e őket mindezért, hisz ők olyanok, mint mindig is voltak. Meg akarom változtatni őket, jobb életet szánok nekik. De hát jogomban áll-é mindez? Mikor annyi munka van rajtam is, bennem. De egyszerűen nem tudom rájuk hagyni, mert zavar. De vajon a bántó vádon kívül elér-e hozzájuk bármi is abból amit mondok?! Kicsit úgy érzem, hogy eddig a testi szinten (rosszul élnek-étkeznek-miért betegek) okoskodtam, most ahogy kicsit a lelki fejlődésem is megindult (kilábaltam a mélységből), már lelki szinten akarom őket megváltoztatni.

Ugyanakkor tudom, hogy ez mit sem ér, mert belülről kell hogy jöjjön az az erő, ami változásra sarkallja a környezetemet. Igyekszem is befogni a számat, bölcs maradni és nem bántani...de egy idő után már olyan mértékben könyörgök levegőért, hogy a sok erőfeszítésből már nem futja az önmegtartóztatásra és kibukok, és bántok. Miközben nem érdemlik meg, hiszen nem bánhatok az emberekkel fejlettségi stádiumukhoz mérten. Nem is olyan régen én is ugyanott tartottam, amikor még mindez nem tűnt fel, amikor számomra is ez az életvitel és gondolkodásmód volt természetes. Most is vannak fejlettebb lelkek körülöttem, mégsem bántanak. Buta vagyok. Önző. Mikor a saját jólétemet siettetve mást küldök munkába. Talán itt az ideje belátni, hogy a változást nem másokban kell keresni és beindítani, hanem magamban. A mostani atmoszférára fel kell készülnöm, mert még nagyon sokat kell tanulnom ahhoz, hogy másokat is motiválni tudjak. És addig pont azért nem fog ez bekövetkezni, mert másokra mutogatok...Én sem hallgatnék egy olyan emberre, aki másokat akar a harcba küldeni, míg saját magát felsőbbrendűnek tünteti fel....mert az az ember HITELTELEN.

Akkor itt tartunk. Megnyugodtam, mert már látom hogy a helyzet nincs veszve. Mert látom, hogy a kezemben van a változás kulcsa. És hálás vagyok a családomért, mert változásra sarkallnak, mert gondolkodásra késztetnek. Önuralom gyakorlására, megbocsájtásra, empátiára. Mert gyakorolhatom, hogy adjak át láthatatlan dolgokat és szavak nélkül is megmutathatom mit tanultam. Lényegében csak szavak nélkül tudok átadni nekik valamit is. Már magában a támasz, amit nyújthatok nekik, talán kicsit szilárdabb mint a többieké. Felelősséggel tartozok értük is. És hát nyilván nem azért születtem közéjük, hasonló hibákkal mint ők, hogy utálattal kivonjam magamat közülük. Kell a távolság, mert anélkül nem kapok levegőt, nem tudnék előre lépni. Nemcsak magamnak tanulok, hanem a sorsomba fonódó emberekért is. J