A legutóbbi bejegyzésem óta eltelt több mint 2 hónap...el sem hiszem! Ígértem, hogy jövök egy különleges bejegyzés-sorozattal, aminek a mai napig nem tudtam teljes lendülettel nekigyűrkőzni, viszont ami továbbra is tervben van, csak hát közbejöttek egyéb fontosabb dolgok. Mégpedig, hogy a munkabeli krízisem június elején kicsúcsosodott, és azóta is eléggé intenzíven foglalkoztat mindennapi szinten, és köti le erőim nagy részét.

Igazándiból nem sok minden történt az elmúlt két hónapban munka terén, csak annyi, hogy az addig még meg nem megfogalmazott, kimondatlan dolgok testet öltöttek és kimondattak...a részemről.
Talán csak egy ember van, aki az egész vergődésemet végigkísérte, mindenki más csak részleteket ismer belőle, nem is beszélve a kollégáimról és a főnökömről, akiknek egy eléggé moderált verziót tudtam csak atádni mindabból, amin az utóbbi hónapokban átmentem lelkileg-szellemileg.

"Talán még újra kezdhetnénk, itt a szakadék peremén..." csengenek fülembe Ákos szavai, amelyeket szívesen meg is ragadok, hogy az aktuális lelkiállapotomat érzékelhetővé tegyem. Bár ezt a mondatot szinte minden évben felírhatnám a falra... :-)

Naszóval, újra a szakadék peremén találtam magamat, mégpedig 3 év folyamatos próbálkozás és csalódás után az ember lassacskán már tényleg a nagyon-nagyon omló szélén lépeget. Talán annyiban különbözik ez a mostani összeomlás az eddigiektől, hogy nem volt konkrét kiváltó ok... egyszerűen csak eljutottam egy olyan ponthoz, amikor már nem bírtam tovább, amikor a dolgok szép lassan megszűntek érdekelni, míg végleg beállt a csömör. Itt nem csak annyiról van szó, hogy befuccsolt egy újabb terv, egy újabb elképzelés, amitől pedig a rég áhított stabilitást és megnyugvást vártam.  Eddig csak törtem előre, elképesztő gyorsasággal, magamra vállalva az új és új kihívásokat, s majd többé-kevésbé teljesítve is azokat, soha meg nem elégedve azzal amit elértem. Ismét ott állok hát a vég előtt, ahol számot kell adnom az eredményeimről, győzelemről, vereségről egyaránt; de valahogy csak állok ott, és nézem, ahogy a dolgok, vágyak, célok szétfoszlanak. 

Az, hogy nem tudtam a sterillabor részleg vezetőjévé válni, nem tudtam beilleszkedni a közösségbe és inkább magamba fordultan, másokat és önmagamat hibáztatva, sértetten elvonultam és kiszálltam a játszmából...számomra egy akkora csalódást jelent önmagammal szemben, amihez hasonlót ritkán él át az ember. De hát itt volt az ideje, meg hát lehet ez is napirenden volt már, a sok hiúság után. :-)

Mert ugye eljátszottam, hogy menő sales manager vagyok és jó autóval járok és sokat utazok, meetingezek, nemzetközi szinten dolgozom. Ugye milyen szupi és 25 évesen mennyire ki is érdemelte már ezt az ember. Picsa voltam és lenéztem másokat. Meg ugye én amúgyis "magasabb szintű" gondolatokat képviselek meg minden. A végén hetekig kellett magamon röhögnöm, meg az egész közben úgy hullámokban fel-feltört az önundor, de annál jobban tapostam a pedált, hogy valamit magam érjek el, és ez még inkább mélyítette az iszapot. Ördögi kör az egész, jó hogy kiszálltam.

De talán nem volt elég időm összegezni ezeket magamban, meg nem is éltem át a dolog másik oldalát, ezért kaptam egy kis lehetőséget, hogy alulról felfelé törkedve megtapasztaljam a helyzet másik oldalát.

Hát ugye kis manager lady nem akar mar "közönséges munkát" végezni, miután luxuskörülmények között "dolgozott" eddig, rögtön középvezetői pozícióra áhítozik - külföldön, minden különösebb tapasztalat nélkül. Az idegen közeg, a kezdeti bizonytalanság, lakásproblémák, nyelvi nehézségek persze elbizonytalanítják, olyannyira, hogy azonosul a bamba keleteurópai, elmaradott jöttmenttel, aki félszeg a köbön és hagyja magát mások által ide-oda dobálni. Meghunyászkodtam és a legrosszabb fényben láttam magamat, mint aki egy fabadkát sem ér. Hát ennek megfelelően fogadtak be a teambe: mások helyett is dolgoztam, emellett az elvárásoknak is meg kellett feleljek - valamilyen szinten azonosulnom kellett a vezető szerepével és azzal, aki saját iniciatívából akarja megtanulni a munkát, és levenné mások válláról a felelősséget.

Mindezeket figyelembe véve egy eléggé szerteágazó problematikájú helyzetbe kerültem, ahol egyszerűen képtelen voltam a dolgokat nevén nevezni, sorrendbe állítani és átvenni felettük az irányítást. Egyik nehézség táplálta a másikat és bármelyik oldalról is próbáltam beavatkozni, az összes többi oldal elcsúszott, kibillent. Kicsúszott a lábam alól a talaj és úgy éreztem, az elejétől fogva a tudatosság hiányában építettem fel a helyzetet és bármennyire is próbálnám tudatosan kijavítani, egyszerűen képtelen vagyok átlátni a helyzetet, ami egyre inkább megköt és lehúz.

Lelkem mélyén mindezt talán tudtam már ekkor is, és ezért, amikor szembesítésre került sor, már képtelen voltam akarni és igyekezni. Leszartam már az egészet és csak arra vágytam hogy hagyjanak békén. Azóta is megkérdőjelezem magamat, a döntéseim és törekvéseim helyességét, rátermettségemet, épelméjűségemet és egyre inkább magamba fordultam. Mélyen csalódtam önmagamban, és csúfos vereséget szenvedve, önként adtam be a törülközőt a jelenlegi nehéz munkabéli helyzetemben.

Nem utálom a pletykafészek, egyszerű lelkű materialista (liba) kolléganőimet, sőt esetenként viszontlátom bennük egy-egy eltemetett, megdolgozandó vonásomat, és ezért tudok tiszta szívvel azonosulni velük, így néha tud az egész vicces is lenni. De ez nem a gimi, nem azért vagyok itt hogy áttraccsoljam az életemet és nem akarok bajor lenni és ugyanúgy "Trachtban járni a Wiese-re" mint ők. És főként, nem akarok NEM fejlődni!  És most már elismerem, hogy mindenhol ott van a kór, és attól mert Kelet-Európából jöttem, még ugyanannyi értéket képviselek, mint otthon. Itt is a gondolkozó réteget bővítem és nagyon nagy butaság volt a részemről beskatulyázni és mások alá rendelni magamat! Ezt többé nem teszem, és még egyszer ezt az új-országba-való-beintegrálódást végig nem csinálom! Punktum.

Azóta sokat gondolkoztam arról, hogy mi is a baj velem, miért is érzem egyre inkább kitaszítottabbnak magamat a társadalom peremére, megértés és hasonlelkek hiányában. Egyedül vagyunk Németországban, kerülöm az itteni magyarokat, ugyanúgy kerülöm a németeket is, félek az emberektől, félek mert ismerem őket.

Beteges-e ha szeretek egyedül lenni és szeretem a csöndet? Ha nem tudom elképzelni, hogy sok ember közé menjek, vagy városban éljek? Sok a seb a lelkemen, amiket hosszan viselt béklyók fakasztottak, többek között a meghasonlott társadalomban való élet, a sekélyes emberek közelsége és az évekig tartó 1-szobás lakótelepi élet. Mégis, egyre fontosabb szerepet kap az életemben ez az egész társas élet és a kérdés: Hogyan férjünk össze az emberekkel? Mi a felelősségem az otthoniak irányában, és az otthoni helyzet előmozdítása szempontjából? Mennyire lehetek önző ha a saját életemről van szó?

....

A szellem ma koron kívül áll és tragikus. Tragikus, mert tehetetlen, kényszerűségből passzív, kizárt és mellőzött. De ennek alapján felmerül a kérdés a másik oldalról is, joggal: vajon a kor számára, amelyik kizárta, amelyik elrejtőzik előle, amelyik nem akar róla tudni, nem jelent-e ez a kizárás, elrejtőzés, még a szelleménél is mélyebb és sötétebb tragikumot.

Hamvas Béla