Hivatalosan kijelenthetem: beköszöntött az idei kos-agybajom! Azért mondom így, mert a tavaly ilyenkor már nagyban folyt az a pár hónapot felölelő durva időszak, amikor olyan mélyre jutottam, hogy még azt is megengedtem, hogy begyógyszerezzenek...És lám, újra itt van. :D Kicsit úgy tekintek rá, mintha nem is én tehetnék róla, egyszerűen csak a természetemből fakadóan alakulnának így a dolgok... Talán majd ráébredek, hogy jó hülye vagyok, amiért a bolygók állására kenek minden mocskot, amivel nem vagyok hajlandó foglalkozni- mert így kényelmesebb. Kérdem én, most az, hogy valaki kielemezte a horoszkópomat, az előnyömre vált, vagy egy újabb szuper eszközt adott a kezembe, amivel visszaélhetek??? Mielőtt eszembe jutna megbánni a horoszkópelemzést, felmerült bennem, hogy nem is az a baj, hogy visszaéltem vele, hanem hogy bárkivel, bármivel azt csinálom, ami az utamba kerül. Legyen az partner, barát, függőség, partik....mindent csupán arra használok, hogy kevésbé érezzem magamat elveszettnek ebben a világban. Igazából eddig még soha semmit nem csináltam saját erőmből, mindig másokba kapaszkodtam. Mikor adtam fel végleg ezt a képességemet, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy újra el lehet sajátítani! A saját uram akarok lenni végre!

Bevallom, kicsit elvakít a harag, kicsit utálok mindenkit, pedig csakis én tehetek arról, ha függővé váltam. Senki nem kényszerít, mindig én választottam meg a többiekhez való viszonyomat, esetünkben a függést. Nem a kapcsolatok vagy helyzetek szorulnak változtatásra, hanem a mód amiként bennem levetülnek, ahogy én megélem őket. Mit érne, ha most a dühtől elvakítva, mindenből kiszakítva magamat elmenekülnék, egyedül az ismeretlenbe? A helyzetek előbb-utóbb megismétlődnének és lehet hogy még szerencsétlenebbül. Nem, itt kell maradnom és szembenézni a magánnyal és a mocsokkal, amit csináltam. És megmutatni magamnak, hogy egyedül is meg tudok állni a lábamon, még akkor is, ha a párom le se szar. Az egyetlen ember, akire mindig számíthattam, teljesen elvesztette a hitét bennem. Állítása szerint még kevésbé tisztel mint embert és mint nőt is, nem tud rám felnézni és ezek után még kevesebb figyemet és törődést fogok kapni tőle. Akkor a kérdés, mi a francnak maradunk együtt? Azért, hogy a közöttünk lévő űrön élvezkedjünk? Nem hiszem, hogy neki még érdeke, hogy megvárja, vajon jelen helyzet fejlődésre késztet-e, vagy sem. És őszintén szólva nekem is elegem van abból, hogy miatta, a szeretete miatt csináljak bármit is. Ha pedig a magam ura akarok lenni, akkor felesleges megosztanom vele a dolgaimat, mert fennál a veszély, hogy megint tőle fogom várni a megoldást. Akkor meg minek együtt maradni? Minek egyáltalán partner? Hogy függők legyünk egymástól?? Létezik normális kapcsolat egyáltalán, amikor a felek nem használják ki kölcsönösen egymást??....

Igazából van valami kéjes érzés ebben a magamramaradottságban. Tavaly is olyan jó volt az a két hét, míg egyedül voltam itthon, bezárva a tanulnivalóval, pihenésképpen pedig félrelépéseim és hibáim mocsarában kéjeleghettem. Pont akkor annyira erősnek éreztem magamat, amiért csak önmagamra számíthattam. Tegnap már hasonló érzés érintett meg. Milyen jó is lenne így élni mindig, mindenkitől függetlenül.... Mi a francért nem tudom mindig így érezni magamat, miért kell önként feláldoznom magamat? Jó is, hogy ignorál a párom, így legalább ki tudja meddig, egyedül maradhatok, gyakorolhatom az önállóságot....

Újabb kínzó akadályba ütköztem. Az utóbbi napok emelkedett hangulatát érdekes eredetű mélységek váltották. Főleg esténként, lefekvés előtt éreztem, hogy valami nincs rendben, belső nyugtalanság és feszültség mardosott, magam sem tudom miért. Nem bírtam elaludni, állandóan pörögtek a gondolatok a fejemben és még amolyan fura zsibbadást is éreztem a testemben. Lehetséges, hogy mindez eddig is simán előfordult velem, és most csak a böjt hatására érzem ennyire a kontrasztot? Elgondolkoztam, vajon mi okozhatja, és arra jutottam, képletesen értve, hogy eluralkodott bennem a Sátán. Az elmúlt napokban többnyire felmagasztosult állapotban voltam: aktívan töltöttem a napokat, építő jellegű könyveket olvastam és a környezetemhez is JÓ tudtam lenni. Egyszóval úgy éreztem, kicsit helyreállt bennem a REND és haladok az UTAMON. Mennyivel könnyebb így élni! J

A másik véglet pedig onnan eredt, hogy a szerdai állásinterjúim egy plázában (!!!) voltak, és a kettő kötött volt vagy másfél óra szabadidőm, amit üzletről üzletre járással töltöttem. Töltehettem volna másként is, pl. kint leülhettem volna egy padra és olvashattam volna. De nyilván nem ezt akartam. És hát akkor, a fogyasztói társadalom fészkében kiestem a RENDBŐL, elkezdtem azon kattogni, hogy milyen ruha-cipő kellene nekem is. És itt a baj. Mert igaz hogy ritkán járok vásárolni, de ha egyszer belevetem magamat a „shoppingba“, hajlamos vagyok teljesen rákattanni, főleg ha gyengébb vagyok vagy rossz kedvem van. Ez a mostani őrület kicsit több, mint egy hete kezdődött, amikor a jó idő megérkeztével tavaszi cipőre lett szükségem. Előtte már sikerült beszereznem pár új ruhát, vagyis többnyire használtat secondhandből (kedvenc!), és már úgy gondoltam, kimerítettem a keretet és erre a tavaszra elég volt. De a cipőügy nem hagyott nyugodni: a megálmodott stílusnak megfelelő cipők után kutatva végignéztem az összes itteni cipőüzlet e-shopját, mérlegelve a rettenetesen magas árakat. De sikerült ezt is gyorsan letudnom.

Viszont az, hogy szerdán megint csak az üzleteket jártam (miközben már bőven elég lett volna egy jó időre), elindította a lavinát. Újabb tárgyak bukkantak fel a listánom, ezzel erősítve a „démon“ hatalmát felettem. Péntekre odáig jutottam, hogy már a promóciós ruhámat keresgéltem, ill. az éttermet, ahova majd a szüleimet viszem az ünnepség után. Persze mindezt megelőzte az a rengeteg táska, cipő, kabát, amit átnéztem, amire megyőződésem szerint szükségem lenne. Igazából az a legijesztőbb, hogy mivel többször vásároltam már ilyen indíttatásból, hogy „elkapott a gépszíj“, nagyon jól tudom, hogy többnyire azok a ruhák csak addig kellenek nekem, amíg az általuk megteremtett érzésvilág uralkodik bennem. Ha a tükörbe nézek az új ruhadarabot viselve,  titkon azt képzelem, hogy ha majd viselni fogom a jövőben, akkor is ilyen színes és szuper lesz minden, mint amilyennek ígérkezett a próbafülke tükrében. Hazajövök, felpróbálgatom új szerzeményeimet, örülök nekik, de eltelik pár hét-hónap, és már nem is annyira illenek hozzám, meg a hangulatomhoz. Én azzal magyarázom a vásárlást, hogy sokat változtam az utóbbi időben, és még mindig a 4-5-6... éves, vagy a húgomtól „örökölt“ ruháimat hordom, amik már nem illeszkednek a jelenlegi jellememhez, vagy soha nem is éreztem a részemnek őket. Sok a cucc, de igazából egyik sem annyira kell. Viszont kidobni őket, fáj a szívem. Akkor mégiscsak van valami kapocs. Akkor mi a baj??

Felállítottam ezt a vásárlás problémát azzal a céllal, hogy megoldjam. De most hogy jobban belegondolok, ez csak valaminek a megnyilvánulása kell hogy legyen. Rendre óriási energiát ölök abba, hogy a rossz szokásaimat megváltoztassam, eltökéltséggel, akarattal, kemény, hosszantartó, kétkezi munkával. De mennyire volt hatásos mindez? Nem létezik ennél jobb megoldás??! Talán elsősorban azzal az űrrel kellene foglalkoznom, amit új érzésvilággal kecsegtető, valójában felesleges kacatokkal akarok betömni. Meg azzal, hogy magabiztosabban érezzem magamat függetlenül attól, hogy milyen szabású, mennyire divatos darabok vannak rajtam.

Innen visszajutunk az önbizalom kérdéséhez. Minden itt dől el. Dolgozzak az önbizalmomon? Oké. De ehhez az is kell, hogy kivonjam magamat a lehúzó erők hatása alól. Tehát, továbbra is: tudatosan kerülni a bevásárlóközpontokat és megválasztani, mire gondolok. Mi az, aminek akarok erőt adni a testet öltéshez. Kell-e ez a fajta terméketlen kielégülés, vagy megtanulom gyorsan elhessegetni? Talán az alacsony önbecsülésre mutat rá, de ha foglalkozok vele és megtanulom kezelni, akkor ez a kis siker már hozzájárul ahhoz, hogy erősebb önbecsülést építsek ki és kevésbé legyek eltántorítható. J

Magam sem tudom, milyen okból, de múlt héten szögett ütött a fejembe: böjtölnöm kell! Meg kell mondjam, kicsit visszakozva gondoltam rá, mert az eddigi próbálkozásaim nem sültek el valami jól. Valószínűleg ott volt a gond, hogy egy éve még nagyon kajafüggő voltam, nem nagyon tudtam kezelni a bulimiás kitöréseimet, ill. a lelki kiegyensúlyozatlanságaimat evéssel próbáltam kompenzálni. Itt volt már az ideje, hogy elejét vegyük a dolgoknak. Azóta már kevésbé forog az életem az étel körül és tovább bírom éhen. Hát akkor az efektívebb megtisztulást (fogyás, narancsbőr-eltávolítás, lelki-szellemi megtisztulás, Önmagamhoz való közelebb kerülés) elősegítendő, belevágtam egy laza 3 napos böjtbe. J

Azt meg kell hagyni, hogy az eredeti, autentikus böjtről van szó: kizárólag tiszta víz, ideális esetben desztillált vagy reverz ozmózissal tisztított. Számomra a második lehetőség volt kézenfekvő, mivel ilyen tisztítót használunk a mindennapokban. Ez a víz annyiban tiszta, hogy nem tartalmaz semilyen oldott anyagot, hipotóniás. Azaz, a szervezetben mint mágnes működik, magára vonzza a salakanyagokat, toxinokat, ezzel tisztítva a testet: a vért, szöveteket, szerveket, mindent.

Nem kell félni, hogy éhenhalunk, elég tápanyag van raktáron ;). Az az egészben a jó, hogy mivel a szervezetnek nem kell fölös energiákat elhasználnia az emésztésre, ezeket a belső tisztításra tudja fordítani. Meg kell valljam, az éhség nem is annyira kínzott (igaz, hogy éhes voltam, de talán az utóbbi időben már hozzászoktam ehhez, tekintve hogy minden nap 12-13 óráig csak leveket iszom), inkább a felszabaduló savak okoztak kisebb kellemetlenségeket. Az első nap még tök jól voltam, nem számoltam hány liter vizet ihattam meg, de azért csínyjával: fél litert legkevesebb fél óra alatt ajánlott. Estefelé kezdtem elgyengülni, szédülni. Főleg az ágyból való felkelés, megerőltetés esett nehezemre. Meg eléggé leesett a vérnyomásom, állandóan erős szívdobogást éreztem, ami nem éppen kellemes. Belső nyomás és nyugtalanság érzése követte. Amikor reggel fél 6-nál nem bírtam tovább aludni, mert éppen ezeket a tüneteket éreztem. Viszont: második nap délután mindez elmúlt. Sőt, a testi erőm mondhatni teljesen visszatért!!! J Olyannyira, hogy még egy jót tornáztam is...viszonylag megerőltető gyakorlatokat, mint máskor. A megszokott háztartáskörüli dolgokat probléma nélkül el tudtam végezni, főzni a Dávidnak, finomságokat csinálni. Sokat olvastam, kivarrtam, délutánonként 1 óra szundi is belefért. Viszont azt nem mondanám, hogy nagyon gyenge és félholt lettem volna. Sőt, lelkiekben kezdtem megerősödni. J Kezdett nagyobb mértékben megnyilvánulni az akarat ereje is, egyszerűen nem akartam elhagyni magamat, sajnáltatni és haragudni a másikra, amiért ő ehet, és pedig nem. Nem, saját önszántamból, saját magamért kezdtem el és egy percig sem panaszkodtam.

A harmadik napon 2 állásinterjúra mentem. :D Mikor megegyeztem az időpontokban, azt hittem, ezt nagyon elszúrtam mert bele fogok dögleni. De mikor a második nap már egyre jobban voltam, újra bizakodó lettem. Szépen felkészültem, ráadásul elkezdtem olvasni egy önfejlesző könyvet (Stephen R. Covey: A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása), ami teljesen más szempontból közelítí meg a személyes fejlődést, mint a hozzáférhető könyvek százai. Úgyhogy ez a könyv is sokat emelt a belső hangulatomon. Szépen felkészültem az interjúkra, és úgy éreztem, csak sikeres lehetek. Minden rajtam múlik, én pedig eddig nem tapasztalt mértékben voltam képes uralni magamat. Mosolygósan, egészséges önbizalommal és tiszta fejjel vetettem bele magam a megpróbáltatásba. És azt kell mondjam, sikeres voltam. De az eredményeket még nem kiabálnám el. J

Nagyon mély élményt nyújtott ez a három nap, ami az önmegtartóztatást, a belső erők felszabadítását és kiegyensúlyozottságot illeti. Persze nem utolsó sorban a testemnek is sokat használt. Most egy 3 napos visszatérő diéta következik, amikor is visszaszoktatom az emésztőrendszeremet az ételre. Ma 2 marék párolt karfiolt ettem, lehet hogy még egyszer este megajándékozom magamat egy marékkal J Az elkövetkezendő napokban pedig az étlapom párolt zöldségekből és zöldséglevekből fog állni. Továbbá szándékozom bevezetni a rendszeres 1 napos böjtöket minden héten, valamint lassacskán a hosszabb időtartamúakat is, kezdetnek legközelebb 7 naposat, de lehet hogy egyszer eljutok a 40 naposig is, mint az a bizonyos Jézusi a pusztában. J Mindenesetre olyan élményben volt részem, amit ha csak lehet, meg szeretnék ismételni, és bízom benne, minél többet gyakorlom, annál könnyebb lesz és annál több jótékony hatását érezhetem majd. J Na, úgy érzem, sokat tettem a fejlődésemért és eléggé motivált vagyok a folytatáshoz...

Azt hozzá kell tennem, hogy valamelyest fel voltam már készülve a böjtre, egy napos böjtök már voltak, teljes emésztőrendszertisztítás (Sankhapraksalana) és májtisztító kúra szintén többször, amikor szintén nem sokat eszem. Továbbá rendszeres béltisztítás (beöntések), lúgosítás, naponta 1,5 liter zöldség- és gyümölcslé, infraszauna és torna hetente többször és természetesen az étkezésem is mértékletes és rendszeres.

„Otthon“ vagyok. Szobát cseréltem az öcsémmel, így most a hugi lett a szobatársam. Este van, egyedül ülök az idegen szobában, tokajit kortyolgatok. Idegen  minden: a szoba, a környezet, még a tárgyak is, amiket valaha használtam. Az igazság az, hogy az én otthonom már egy ideje máshol van, mással. Ott jó az atmoszféra, biztonságot és meleget sugárzó. Ott tudok fejlődni, mert jól érzem magamat és ösztönzőleg hat rám a környezet.

Most viszont megbénultam. Magányosnak érzem magamat. Zavaró dolgok törnek be a tudatomba. Nehézségek, szenvedés, betegség. Magával ragadja gondolataimat, hiszen mindez zavar, bánt...segíteni szeretnék. Talán túlságosan is beleéltem magamat a nyomorúságos helyzetbe, talán túlontúl szörnyűnek fogtam fel  és hagytam hogy elrabolja az erőmet. Most itt vagyok egyedül, lelkemben tátongó űrrel, a másik hiányával és az otthon melege utáni vággyal. Kis káosz uralja lelkem, szomjasan ficánkol. Italba menekül, finomságok bódító illata lengi csábítóan körül.

Ki vagyok én? Meddig ér az Én és hol kezdődik a mások élete iránti felelősség? Úgy érzem, egyre világosabb a kép, egyre inkább értem, mi is folyik itt. Gyorsan-gyorsan, tenni!- súgja lelkiismeretem. Kerítsünk valakit, aki tud segíteni...segíteni megállítani a halál felé robogó kis életet. Haló, egy erős és egész emberre ven szükség ...létezik ilyen egyáltalán? Mardos a félelem. Hogy rajtam múlik minden, magamra maradtam, csak én segíthetek. De még nem jött el az ideje. Még nagyon nem, sok a dolgom. Nagy a tét, és sok-sok energiát igényel. Még nem tartok ott. Olyan, mintha a személyes fejlődésemért véráldozatot kellene bemutatnom. Ki tudja mi lesz a vége, talán ez már maga a vég? Nem lenne szabad hagynom, hogy megbénítson.

Ez lenne a Mars a családban? Fél évig. Hát nem kellemes az tuti. Fullasztó halálszagot érzek. Áll a levegő. Menekülnék. Áááááááááááááááááá. Legyen már vége!!!

Szétszaggat ez a harc az egómmal, vagy mivel. Nem érzem magam rendben, teljesen kiegyensúlyozatlan vagyok. Csak azt kapom hogy itt az ideje tenni, valtoztatni...de én az utóbbi idöben épp hogy úgy éreztem, sokat haladtam. Talán valójában nem is azon a téren, mint gondoltam. Mert most sok újdonságot kellett megtanulnom a munka terén, komunikáció terén. Mindeközben azt hittem, hogy saját magamat, a démonaimat is sikerült megszelídítenem. Hogy azért értem el sikereket, azért tudtam kellőképpen fejlődni, mert megtanultam irányítani magamat. Nyilván több az önbizalmam és sok új dolgot tudok, de a problémakezelö képességem nem sokat fejlődőtt. Ugyanúgy hagyom magamat kiszolgáltatni a küllvilág eseményeinek, az érzelmeim hatásainak, mások ítéletének. De legföképp, most hogy elült a vész, már örülök magamnak, elbizakodottá váltam és újra felöltöttem a másokat kioktató, önmagát másoknál előbbre valónak hivő szerepemet, hogy ezzel is eltereljem magamrol a saját magam figyelmét.

Akkor mi is az igazsag? Fontos-e bárminemű összegzést felállítanom az elmúlt 5 hónappal kapcsolatban? Hol tartok, mennyit fejlődtem...Talán mindez pont a rossz beidegződéseim része csak, amik mindig is gátoltak. Elsősorban, hogy minden lépésem után értékelnem kell magamat, elég jó vagyok-e. Ha nem, akkor hosszú önostorozás és bűntudat elébe nézek. Szar vagyok, semmire sem jó, semmi sem sikerül, egyszóval bármit is teszek, soha nem fog bekővetkezni, hogy elégedett legyek. Legalábbis építő jellegű siker ritkán ér, többnyire hiú gondolatok formájában élem át a sikert, vagy éppenséggel a sikerben is a hiányosságot és az elkövetkezendő nehézségeket lesem. Ha nincs ott, kitalálok valamit.

De az, hogy most mindezt szépen osszefoglalom, vajon segít-e valamit? Az egész tragikomikuma éppen az, hogy most is pont az önbecsmérlő hangnememet vettem fel. L

Hol tartok most? Hamarosan a gyakorlatom végére érek, pontosabban 3 hét hiányzik még. A huszonhatból. Azért szép kis idő. Gyorsan elrepült. Nehéz és lelkileg mély időszak volt. Most hogy már kezdek fellélegezni, jönnek az eddig háttérbe szorult mélységek. A jövőtől való félelem, elsősorban ami az álláskeresést illeti. Félek, hogy a környéken nincs lehetőség. Félek, hogy messzire kell majd utaznom, és hogy ez majd kikészít.

Bizakodóan tekintettem a közeljövőbe, minden újdonsága ellenére. De lassan kezdek rájönni, hogy nem lesz olyan leányálom, mint amilyennek tűnik. A munka még hagyján, de az utazás, háztartásvezetés mellett szándékozom még egy diplomát írni. A mostanit is elég nehezen szültem meg és lelkileg nagyon megszenvedtem érte. És ha elképezelem, hogy még egy ilyen évet végig kell csinálnom, ami talán még inkább időhiányosabb és igényesebb lesz, mint a mostani, hát eléggé elbizonytalanom. Lusta vagyok. Talán titkon az ingyen kapott jólétről álmodozom. Hogy ha most mindennek vége lesz, már simán, magától fog menni az élet és csak azzal kell foglalkoznom majd, ami számomra kellemes. A lehető legkevesebb energiát felhasználva, a lehető legrövidebb és legésszerűbb úton szándékozom haladni. Azaz csak olyanba szeretnék belevágni, amiről biztosra vehetem, hogy az elképzelt idilli jövőm felé visz. Talán nem kellene ennyire fix célokat szabnom magamnak. Hiszen nem tudhatom ésszel, mit hoz számomra a sors. Tenni lehet, szépen haladni az ismeretlen felé, de előre megjósolni az egészet…kár bele energiát ölni. Ha mesterségesen akarok beleavatkozni a dolgokba, az betegséghez vezet (már itt van, épp ágyban fekszem J). Hát így állunk. Most már legalább látom, hol van a kutya elásva. A megoldás: a célokat mint útmutatót szem előtt tartva viszonylag képlékenyen alakítani az életet. A megérzésekre hallgatni, és bízni önmagamban. Mindemellett tudatosítom, hogy a szép és boldog jővőért meg kell dolgozni. Nincs olyan időszak az életben, amikor ne lenne nehézség, akadály, tanulni- és csiszolnivaló. Az akadályokban viszont meg kell találni az értelmet, mit adhat és mire hívja fel a figyelmet. Hideg, józan ész használatának a gyakorlása, hiszen mostanában kifejezetten kénye-kedvére rakoncátlankodik a sötét tudatalattim.

De hogyan szabaduljak meg a kifejezetten hátráltató berögzültségektől? Amit a mai nevelő-, iskolarendszer és még kitudja mi mindentett lényünk részévé? Gyakorlással, új szokások elsajátításával… Mindez nagyon szép, de hogy? Vagy csak kezdejem el az átprogramozást és rögtön világos lesz, hogy megy ez? Mire várok? (Ajánlott irodalom: Louise L. Hay: Éld az életed)

Új év vette kezdetét, ami számomra rendkívül fontos, hiszen elképzeléseim szerint idén válok végre teljesen független felnőtté. Amikor már nem fogok a szüleim anyagi támogatására SEM szorulni. Amikor nem kell otthon lennem egy hetet, csak azért mert ünnepek vannak. Igazából, ha jobban belegondolok, most sem kényszerít senki, hogy milyen hosszan legyek otthon, mégis meg van kötve a kezem. Bűntudat fonalával, mert elviszem otthonról a pénzt. Rossz érzés szorongat, mert másokra szorulok, mikor el kell vinni engem a cuccaimmal együtt az állomásra. Úgy tekintek a családomra, mint ismerős idegenekre, lakótársakra, akikkel adok-kapok alapú együttélést folytatok. A karácsonyi otthonlétem végefelé már minden erőmet össze kellett szednem, hogy uralkodni tudjak magamon. Nemtudom, ez természetes-e hogy egy idö után a falra tudnék mászni tőlük, vagy hibát követek el és figyelnem kellene rá. Hiszen nem akarnak nekem szándékosan keresztbe tenni. Egyszerűen csak nem értenek, én pedig egyre jobban távolodom tőlük. Zavarnak a hibáik, mert a saját hiányosságaimra hívják fel a figyelmet. Látom mennyire sötétek, mert minden FÉNY (Krisztusi eszme, Isten...kinek mi tetszik) nélkül sodródnak lelkük hullámai közt. Árasztják magukból a negativizmust. Panaszos hanglejtés, düh, nem megértés, vád, siránkozás...szánalmasak. Nem rossz értelemben, őket minősítve. Úgy általánosságban. Hova süllyedt az emberi faj? Hogy belső sötét világunknak kiszolgáltatva éljük mindennapjainkat...mert a mindennepokon kívül semmi nem létezik. Nincs már lélek, nincs hit, nincs erő. Erőszak az van....Az emberek annyira átlátszóak. Egyre inkább látom, mit miért is csinálnak, miért olyanok amilyenek és miért történnek velük bizonyos dolgok. De vádolhatom-e őket mindezért, hisz ők olyanok, mint mindig is voltak. Meg akarom változtatni őket, jobb életet szánok nekik. De hát jogomban áll-é mindez? Mikor annyi munka van rajtam is, bennem. De egyszerűen nem tudom rájuk hagyni, mert zavar. De vajon a bántó vádon kívül elér-e hozzájuk bármi is abból amit mondok?! Kicsit úgy érzem, hogy eddig a testi szinten (rosszul élnek-étkeznek-miért betegek) okoskodtam, most ahogy kicsit a lelki fejlődésem is megindult (kilábaltam a mélységből), már lelki szinten akarom őket megváltoztatni.

Ugyanakkor tudom, hogy ez mit sem ér, mert belülről kell hogy jöjjön az az erő, ami változásra sarkallja a környezetemet. Igyekszem is befogni a számat, bölcs maradni és nem bántani...de egy idő után már olyan mértékben könyörgök levegőért, hogy a sok erőfeszítésből már nem futja az önmegtartóztatásra és kibukok, és bántok. Miközben nem érdemlik meg, hiszen nem bánhatok az emberekkel fejlettségi stádiumukhoz mérten. Nem is olyan régen én is ugyanott tartottam, amikor még mindez nem tűnt fel, amikor számomra is ez az életvitel és gondolkodásmód volt természetes. Most is vannak fejlettebb lelkek körülöttem, mégsem bántanak. Buta vagyok. Önző. Mikor a saját jólétemet siettetve mást küldök munkába. Talán itt az ideje belátni, hogy a változást nem másokban kell keresni és beindítani, hanem magamban. A mostani atmoszférára fel kell készülnöm, mert még nagyon sokat kell tanulnom ahhoz, hogy másokat is motiválni tudjak. És addig pont azért nem fog ez bekövetkezni, mert másokra mutogatok...Én sem hallgatnék egy olyan emberre, aki másokat akar a harcba küldeni, míg saját magát felsőbbrendűnek tünteti fel....mert az az ember HITELTELEN.

Akkor itt tartunk. Megnyugodtam, mert már látom hogy a helyzet nincs veszve. Mert látom, hogy a kezemben van a változás kulcsa. És hálás vagyok a családomért, mert változásra sarkallnak, mert gondolkodásra késztetnek. Önuralom gyakorlására, megbocsájtásra, empátiára. Mert gyakorolhatom, hogy adjak át láthatatlan dolgokat és szavak nélkül is megmutathatom mit tanultam. Lényegében csak szavak nélkül tudok átadni nekik valamit is. Már magában a támasz, amit nyújthatok nekik, talán kicsit szilárdabb mint a többieké. Felelősséggel tartozok értük is. És hát nyilván nem azért születtem közéjük, hasonló hibákkal mint ők, hogy utálattal kivonjam magamat közülük. Kell a távolság, mert anélkül nem kapok levegőt, nem tudnék előre lépni. Nemcsak magamnak tanulok, hanem a sorsomba fonódó emberekért is. J

Közeledik a telihold. Érzem a hatását magamon. Érzékeny és sértődékeny vagyok. Ma reggel már elképesztő hisztéria uralkodott el felettem, amit a párom váltott ki belőlem. Belül mélyen tudom, hogy igazából nem tehet ő semmiről, annyit vétett csak, hogy ő van a közelben és így ráfogok minden létező dolgot. Hogy elmegy munkába, hazajön, kész  kaja várja, van ideje szaunázgatni stb. Én meg egyszerűen nem győzök semmit, mindennel le vagyok maradva, rendetlenség van úgy körülöttem mint bennem és egyszerűen nem jutok előbbre a feladataimmal. Aztán meg szétvet az ideg, idegességemet lustulásba és bambulásba fojtom...amint látni, ez egy ördögi kör. (Lassan azt veszem észre, hogy minden gondom efféle ördögi kör...)

Már nem is tudok elfogulatlanul nézni a szituációra, mi a jogos, tehet-e a párom valamiről, be kellene-e vonnom valamibe, hogy kevesebb legyen a házimunka. Vagy intézzem a problémáimat egyszerűen csak saját magammal: hisz minden ami miatt dühös vagyok, valójában belőlem fakad és csupán őreá vetítem ki, bűnbakká nevezve ki őt?! Hogy honnan veszem ezt? Hát úgy veszem észre, most kezdem csak észrevenni a párhuzamot az utóbbi pár évben olvasott sok okosság és a valós életem között. Mégpedig a vonzás törvényével kapcsolatban: Az erők, amiket magamból sugárzok, visszatérnek hozzám. Ahogy viszonyulok a dolgokhoz, annak megfelelően fognak megvalósulni. Amilyen embernek látom magam, olyannak fognak látni a többiek is. Ahogyan magamhoz viszonyulok, olyan visszacsatolásokat fogok kapni a külvilágból. Fordítva is igaz: amely tulajdonság, szokás, tett a másik emberben taszít, az egyúttal saját magam hiányossága. Tükröt mutat magamnak.

Szóval ahelyett, hogy a páromat hibáztatnám, inkább magamba kellene néznem, mivel dühítettem fel magamat. Miért van az, hogy mindig több kell, miközben képtelen vagyok észrevenni a sikereimet? Nem tudom magamat megdicsérni, megjutalmazni, mindig elégedetlenkedek és képtelen vagyok a jelenben élni. Elégedetlen vagyok az életemmel, a teljesítményemmel, a testemmel, a párommal. Tele van az életem KELL-ekkel. Min KELL változtatnom, milyennek KELLene lennem, mi az amit ROSSZul csinálok. NEM SZABAD ilyennek-olyannak lennem... Honnan jön mindez a negativizmus? Mióta termelem magamban? Ki ültette belém? Hogy lehet megszabadulni tőle?

Mondhatjuk, hogy mindezen kellemetlenségek a mai élet velejárói. Mindnyájunkat így neveltek fel, persze nyilván nem szántszándékkal bűntudatra és az önszeretetre való képtelenségre kiképezve. Megszabadulni tőle csak hosszú gyakorlással lehet, ugyanúgy ahogy évtizedek gyakorlata tette ennyire az életünk részévé. Külsőleg, odafigyelve a gondolatokra, irányítva őket.

Mi az, amit tehetek? Legalább esténként előszedem azokat a dolgokat, amikért hálásnak érzem magamat. Ide tartoznak a teljesített feladatok, az apró sikerek, adottságaim. A meleg  és meghitt otthon, a puha ágy és az édes álmok, a megértő partner és a kedves ismerősök, és mindezon kedves szó és bíztatás amit kapok. A tudás, amit átadhatok, valamint a lehetőség, hogy tovább tanulhatok. Az étel, amit megfőzhetek, a ruha amit kimoshatok. Egyszerűen már ezek a gondolatok kijózanítanak. Amikor ráébredek, milyen jó is a sorom és hogy az idő, aminek hiánya miatt épp sírok, valójában rengeteg és annyira jól kihasználható. Minden feladatomat szívesen teljesítem, mert tudom hogy értelmük van és a kellemesebb életemet szolgálják. Elmúlt a nyomás és az idegesség, hisz mindent a kezemben tartok. Nem szükséges neheztelnem a páromra, hiszen ő támogat, ráadásul ha kedvesen és mosolyogva fogadom amikor hazaér, türelmét és háláját megsokszorozva fogja felém árasztani. Igyekszem a jót árasztani magamból, hogy ugyanezt kaphassam vissza én is. 

Ez lenne a  gyakorlás: napi szuggesztió. Most már csak arra szedjem rá magamat, hogy minden nap foglalkozzak vele

Besült a blogírásom. Mit mondjak, így vagyok mindennel. Persze ezzel is csak ki akarom magamat vonni a felelősség alól: én már csak ilyen vagyok. Valóban, nehezemre esik valaminek időt és kitartó munkát szentelnem, viszont már egy ideje sejtem, hogy a napló/blogírás különösen jó hatással lenne rám. Az, hogy mindezek fényében mégsem írtam, újabb belső vívódásokat szült csak bennem. Az igazság az, hogy az utóbbi időben viszonylag gyakran írok naplót, mert eléggé intenzíven kínzom magamat. Szükségem van arra, hogy átrágjam és a megfelelő helyre elraktározzam magamban a gyötrő gondolatokat, viszont néhány esetben pont a blog, úgy érzem nem épp a legmegfelelőbb erre. Sokminden pont azért marad bennem és működik fékezetlenül, mert csak rám tartozik, azaz épp hogy nem szeretném kiteregetni. A titkos álmaimról, vágyódásaimról van szó, melyek számomra fontosak és értékesek. Még ha a mindennapokban nem is testesülnek meg, meghatározó szerepük van a hangulatom alakulásában, egyes eseményekhez való hozzáállásomban. Nemtudom mennyire érthető ez. A lényeg, hogy vannak olyan dolgok, amik senkire sem tartoznak. Az utóbbi hetekben ezek a dolgok nagyon is hogy előtérbe kerültek...

„Mert a determináció ott végződik, ahol a mágia kezdődik. A determináció a létrejött okozatok világára vonatkozik. A mágia a láthatatlan okokat befolyásolja, az okok természetét változtatja meg, amelyekből az okozatok erednek. A mágia képes rá, hogy az ember nemcsak nemzőerejével, hanem intellektusával is teremtsen. Az ideák világából életet hívjon létre, életet formáljon, amely  megjelenik, fizikai realitássá lesz, sőt döntően átalakítja sorsunkat.“ (Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája) Ez a gondolat jutott eszembe, amint éppen elgondolkoztam a horoszkópomon. Karmikus hátralék törlesztése... Mi a karma, mi az amit a csillagok szabtak ki ránk? Vagy valójában nincs is ilyen, és ezzel is csak azt szeretném elérni hogy bizonyos események az életemben ne az én felelősségem alá essenek? Azért szenvedek el valamit, mert „ez a sorsom“, vagy azzal hogy ráfogom: ennek így kell lennie, mondok le a változás lehetőségéről? Azzal determinálom a „sorsomat“, hogy hiszek a determinációban, a sors megváltoztathatatlanságában?... Mennyi kérdés. Van-e egyáltalán értelme keresni a racionális megfejtést?

A válasz nem titok, csak nem akarom hallani. Ha hallok, tenni nem akarok. De olyan ritka mostanában az elmélyült/magasztos pillanat. Inkább a pokol az, ami csábít. A könnyebb út, a felejtés. Ahogy rámtelepszik bénító, sötét leplével befedve elmémet. Szinte lehetetlen szabadulni tőle. Valóban emberfeletti erőt igényel: hogy utat engedjünk a bennünk lakó angyalnak, hadd harcoljon ő. Az a baj, hogy időről-időre megkörnyékez a csábítás, pont olyankor mikor elgyengülök...és az egész kezdődik elölről.

Mi is ez a nehéz sötét lepel? Büntudat, önutálat, önsajnálat, kétségbeeség, lustaság, mindez külön-külön, valamint másodlagosan egymásból fakadva, egymást táplálva. Ha belegondolunk, valóban lehetetlennek tűnik szabadulni tőle. Valamikor jobb, máskor teljesen a hatalmába kerít. Ki vagyok szolgáltatva az asztrálvilág démonainak. Itt az ideje felvennem a harcot ellenük! Folyt. köv.

Aggódok, apámért mert kiújult a pszichózisa. Be van gyógyszerezve, zombi üzemmódba kapcsolt. Olyan állapotba, amikor nemhogy a józan gondolatok közelébe nem kerül, de még testileg se bír, alszik folyton. Tudom milyen érzés, mert én is szedtem 2 napig hasonló szereket, ami idő bőven elég is volt ahhoz, hogy egy életre felhagyjak az efféle kiút-keresésből. Apám viszont más tészta. Még ha ötven évesen rá is ébred az ember, hogy valamit nagyon elszúrt, nyilván ennyi – folyamatos halasztgatással és a megoldatlan problémák egymásra való halmozásával töltött – év után már nehéz valamin is változtatni. Inkább gyorsan visszaalszik az ember, amit meg tudok érteni. Hisz a saját kis nyűgeimtől úgy érzem, szinte lehetetlenség megszabadulni, hát még ilyen méretű gubanc esetén....

Ilyenkor jön a fejcsóválás az én okos(kodó) „mentoromtól“. Ha nem vagyok túl egós kedvemben, egyet is tudok érteni vele. Kettőnk között az a különbség, hogy szerintem ő nem mond semmit sem csak úgy okoskodásból vagy egoizmusból. (Egoizmus szó alatt nagyon végletesen azt értem, amikor az ember úgy viselkedik, hogy szemet húnyik az Egyetemes Igazság felett, csak azért, hogy védje nyomorult kis kígyó-énjét, hogy ne kelljen szembe néznie hibáival, azzal hogy silány, változásra képtelen. Mindenki nézzen magába, a dacos, önző kisördögre, és tudni fogja mire gondolok. :D)

Merthogy a Mentor úr erre azt mondaná, hogy soha sincs késő, és ponthogy a kis egó az, aki bárminemű változást óriásivá duzzaszt, csak azért hogy bebizonyítsa, hogy már csak azért sem lehetséges. Szóval ahelyett, hogy mérlegelnénk, miért nem lehetséges adott dolog vagy változás, inkább készüljünk fel arra, hogy a változás fájdalommal jár álljunk neki a kemény munkának.  Na jó, lehet nem úgy kellene beállítanom az Egót, hogy ő a legfőbb gonosz, aki bennünk él és folyton a legszentebb útról akar leterelni. Akitől illendő lenne minél hamarabb megszabadulni, ha jót akarunk. Somlósi Lajos mondta, hogy a lovag soha nem lehet olyan hülye, hogy agyonlövi a lovát, hiszem akkor nem tudna mivel előre haladni. Valahogy így mondta, nyilván mókásabban és találóbb megfogalmazásban, de a lényeg az, amit leírtam J Nem megszabadulni kell töle, vagy elfolytani, hanem megszelídíteni, a Felsőbb Énünk szolgájává tenni. Ehhez egy hasonlat (megintcsa a Mentortól származik): engedelmeskedni kell e aparancsnak. Mint a Szolgálati Telepen az angyal urak parancsának. Nincs alternatíva, nem lehet megszökni, cselekedni kell, még ha belepusztulunk is. Csak az visz előbbre, ezáltal válunk emberré, olyanná akinek tartása van. Meg is lehet nézni azokat a „gyerekeket“, mivé váltak egy év kiképzés után. Mondhatnám hogy könnyű nekik, hiszem kényszerítve voltak, de ki itélheti meg, milyen mértékben kellett megküzdeniük önmagukkal. Talán még rosszabb volt.

Oly régóta próbálkozok, hogy változzak, hogy megszabaduljak a negatív kényszerítésektöl, a büntudattól, lustaságtól. Isten tudja, vajon ez csak egy földi szokásrendszer mellékterméke, vagy a fő gondom, rendeltetésem hogy megoldjam. Nyilván az előbbi. Sokat elemeztem, sokmindennel megpróbálkoztam, sok módon ébredtem rá ugyanarra, de az az érzésem, még mindig ugyanott tartok. Változásra képtelen vagyok. Néhanapján rá-ráébredek, hogy héé azért milyen sokat fejlődtem, aránylag rövid idő alatt is. De aztán visszatér az elégedetlenkedés az miatt, mert a bűntudatot még mindig édességekkel oldom, amiből megintcsak rossz érzés származik, amit természetesen zabálással próbálnék feloldani. Ördögi kör. Arra már sikerült rájönnöm, hogy már maga a rossz étel is rossz közérzetet vált ki bennem, szóval célszerü elkerülnöm, hacsak nem akarok napokra kiterjedő bűntudat-zaba körforgásba kerülni. Nemtudom, hogy a francba nem vagyok képes felhagyni vele, mikor már annyira nyilvánvaló, hogy UNOM az egészet!!!

Nem tudom mit kellene tennem...kell-e egyáltalán tudni, kész definíciókkal illetni a dolgokat, vagy összegezni?! Hisz annyi mindent tudok már a dolgok működéséről, önmagamról. Valamiért mégsem vagyok képes összeszedni mindezt és elszánni magam. Pontosan, az elszántság az ami hiányzik, a tetterő. Mintha mindig másra várnék, arra hogy majd eljön a legalkalamasabb idő. Mindeközben a legalkalmasabb iső MOST van! Mert a sokton kívül nincs semmi. A múlt már nincs, a jövő pedig soha nincs. Mindig csak jelen van. Miért hagyom akkor, hogy a múlt hibái somfordáljanak körülöttem, arra várva mikor haraphatnak ki egy darabot a húsomból??! Hol kezdődik az az áradat, ami elvezet azokhoz a dolgokhoz, amik valóban bántanak? Mi vezet a zabálási, hízási tendencióimhoz? Nyilván nem a testi adottság, hanem lelki konfliktusok. Túl nagy a homály odabent. Segítene, ha többet mélyülnék el, akár írás által is, hogy meglássam az összefüggéseket életemben.

Apámhoz visszatérve: aggódok. Mert úgy érzem közel állunk egymáshoz, fontos nekem. A családon belül vele tudom magam a legjobban megértetni. Hasonlóak vagyunk. Bár mondhatom ezt bárkivel kapcsolatban az ismerőseim, családtagjaim köréből – hogy életünk, problémáink hasonlítanak. Múlt hétvégén döbbentem rá, mikor több mindenkivel folytattam elmélyült beszélgetést. Nem csupán költői szavak, hogy ami az ő problémájuk, az az enyém is. Ami szúrja a szememet másban, az bennem is ott van, és utálom önmagamban is.

Anyám mozdulatait, reakcióit már régebben felfedeztem magamban. Kifejezetten, mint rossz szokásokat, házsártoskodást, türelmetlenséget partnerem irányában. Húgommal az időbeosztás és lustaság problémáján osztozom, míg apámmal talán a legmélyebb kötődés pont a pszichés problémák megoldására való képtelenség. Sorolhatnám kivel milyen hasonlóságot fedeztem fel, most nem számít. A lényeg az, hogy mindez ráébresztett, felelősséggel tartozom mások iránt. Talán azért vagyunk egymás életének részesei, hogy kölcsönösen tükröt tartsunk egymás elé, ezáltal motiválva egymást a fejlődésben. Szóval családtagjaim ráébresztettek hiányosságaimra, amiken el kell gondolkoznom, ill. fejlesztenem kell. De én tartozom nekik azzal, hogy segítem őket ugyanebben. Viszont nem szabad az első lépést félretéve rögtön mások megváltását siettetnem, mert így nem lesz belőle semmi. Tudnom kell, hol a helyem,  mi a feladatom, látni az összefüggéseket.

Hogy segíthetek akkor szenvedő apámnak? Támogassam, álljak mellette, nyújtsak olyan lelki támaszt, amit lehet hogy évek óta nem kapott meg senkitől. De legfőképpen, éljek a mában, barátságban és kooperációban magammal, hogy belséo szavamat meghallva kiegyensúlyozottan tudjak élni és fejlődni.

Az élet nehéz, viszont ha azt akarjuk, hogy megmaradjon a varázslat a mindennapokban is, amiből erőt meríthetünk, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az egész csak egy JÁTÉK. A legrosszabb ami történhet velünk, hogy kiesünk a játékból, ebből a szemszögből nézve szintén nem olyan vészes. Mindennek értelme van, mindennek megvan a maga helye, és innentől már csak mosolyogni tudok.

Hiszek magamban, erős vagyok, minden hatalmamban áll!!! J

Él bennem egy kép. Nagyon is élő kép, talán már inkább tudatállapot. Magam sem tudom, ébren voltam-e vagy álmomban láttam. Mindenesetre mély nyomot hagyott bennem. Különös érzések kavarognak bennem, ha néha-néha felidézem magamban...

Szűkös torony végtelennek tünő csigalépcsőjén haladok felfelé. A torony falában apró ablakokon át szűrődik be a fény. Elképzelem, hogy a lépcső végén, mint a mesében, ajtó nyílik a torony tetején elterülő tornácra. Innen eresztené le aranyló hajfonatát a királylány. Nem tudom, hány lépcsőforduló van még előttem, ahogyan azt sem tudom mi vár rám fent. Érzem viszont, valamilyen különleges élményben lesz részem. Izgalom lesz úrrá rajtam, legszivesebben repülnék, hogy mihamarabb feljussak. Vár ott rám valaki, akit már régóta ismerek... akit talán mindig is ismertem. Egy gyönyörű angyali lény, tiszta és erős.

Egyszer csak a tetőn találom magamat. Fura, de a lány, akit vártam, nincs ott. Az eszme viszont, amit képvisel annál inkább jelen van. Megtölt kívül-belül. Lélegzetelállító látvány tárul elém. A tornyomat végeláthatatlan, hajnali ködben úszó erdő veszi körül. A felkelő nap arany sugaraiban füröszti a fák koronáját. Messze a távolban egy hegyvonulat sötétlik. Szárnyra kapok, önfeledten és könnyedén suhanok a Nap felé....

Nehéz megfogalmazni, mit is éreztem. Azt tudom, hogy soha ehhez fogható szabadságélményben nem volt még részem. A pillanaton kívül semmi sem létezett, boldog voltam. Mondhatnám úgy is, hogy eggyé váltam az Istenivel. Kis földi egómból nézve viszont nehéz lenne megítélni, mi is az Isteni, így azt is hogy mi is történt akkor velem valójában. Testem ébren volt - a távolból hallottam az utca zaját, az ebek vakkantásait, lelkem viszont egy álombeli helyen varázslatos érzések között szárnyalt.

Szeretném, ha ez a motívum járná át önkifejezésemet, önkeresésemet. Mindannyiunk életében ott van az a véget nem érő csigalépcső. Elkeseredve lépegetünk felfelé a lépcsőfokokon, miközben nem érezzük, hogy haladnánk, hiszen látszólag csak mindig körbe-körbe megyünk. A pici ablakokon át ugyan jutunk egy kis fényhez, ami viszont pont arra elég, hogy lássuk hova lépünk, többre nem. Egyedüli reményünk, ha nyílt szívvel meghalljuk a fentről hívogató hangot, Isteni önvalónkat, amit viszont valljuk be, manapság egyre nehezebb, még annak is aki minderre vágyik is és keresi.

Ez az jelenés úgy hiszem arra hivatott, hogy lelki erővel töltsön fel, amikor a leginkább úgy érzem hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Azzal a megbizonyosodással tölt el, hogy mindazon nehézség amivel most kínlódok, elvezet a valódi, örök BOLDOGSÁG és SZABADSÁG országába.